„A bárányfelhőket számoltam, amint belém hatolt. Éreztem, nincs elég ereje ahhoz, hogy kielégítsen, de nem akartam megbántani. Kurvának tekint, tudom. Minden nőt annak tart, aki örömet akar szerezni neki, mert a gyakorlatban nem ismeri az önzetlenség fogalmát. Azt hiszem, hogy szeretem, igen, de ez a valójában nem is létező vonzalom nem tud túllépni a fizikai korlátokon. Talán, ha közel engedett volna a szívéhez, most undorodnék tőle. Tisztán látnám, amitől most még csak félek: egy despota állat, aki az anyja után nyüszít, életfogytiglan, amíg csak fel nem ébred. A vaginám aligha nyithatja fel a szemét.”
 

Csak egy kék borítót láttam belőled...

   A „Zen Szex” után a „Csillagászati nyár” következik? Utána kell járnom.  A szerző, mintha másképp írná a nevét. Érdekes momentumok sora vonul fel a szemem előtt, amint a Szegedi Pláza különtermébe toppanok. Rekkenő hőség után nyakon csap a légkondi szolíd berregése. Ez a hely ma kivételesen azoknak van fenntartva, akik a legnagyobb könyvterjesztő hálózatunk zsákutcájába tévedve még érdeklődnek az olyan aprónak számító, ámde fontos hagyományokat ápoló kiadók idei újdonságai iránt, mint amilyen a Szukits, családi vállalkozás. 2006 óta folyamatosan azt duruzsolták szakberkeken belül, hogy őket is bekebelezte egy gengszter marketinget alkalmazó, multivá vágyó „Tahovics”, aki épp istent játszik. „Nem veszik elegen a könyveidet, tata? Sebaj! Sose az fájjon, hogy lőcsségeket adsz ki. Az eladás a mi asztalunk...” Na de, úgy őszintén, kit érdekelnek ilyen kulisszatitkok? Mármint, rajtam kívül van még olyan jómadár, aki azért jár kiadói estek helyett, szolíd kis programmal társított délutánokra, mert a színfalak mögé akar látni?! Igen. Ötven fölötti hölgyeket látok, szépen alakul a létszám. Rendben, nem leszek ilyen szigorú magammal szemben: vannak még negyvenesek is, de hogy miért jöttek, titok marad. A negyedik sor közepe felé igyekszem, amint megszólít egy kedves ismerősöm. Hát igen, a pletykának van némi alapja, valóban elváltam, két gyerekkel is rászántam magam. „Üdv a klubban”, mondhatnánk, de én momentán nem azért vagyok itt, hogy a magánéletemről sztorizgassak. Lassan kezdődik is a műsor. Nem ismeri valaki ezt a zenésztársulatot? Hagyományőrzők, igen, azt rögtön gondoltam. Mégis inkább a hátsó sorok felé veszem az irányt. Magányra vágyom. El akarok mélyedni a gondolataimban. Ha tetszik, ha nem, így is lesz. Ahogy az újdonságok listáját futom át, a „Nigella Expressz” gyorsételeinek nyomtatott változatán akad meg a szemem. Valamelyik kereskedelmi csatornán jóideje futtatják már. Nigella az a csodás, telt karcsú, barna, angol hölgy, aki baba arccal és szabad kézzel, maszatosan, mégis elegánsan képes összeütni pillanatok alatt a legbonyolultabbnak ható fogásokat is, miközben mindig marad ideje a gyerekeire is. Leckét kérdez ki a leves elkészítése után és hasonlók, egyszóval, csodás nő. Enni pedig mindenki szeret. Róla koppintották a nálunk elhíresült Stahl-jelenséget. Tényleg ilyen nehéz volna eredetinek maradni? A másolatok mögött biztosabb siker sejthető? Hiába, ez a hazai pálya előnye. Andersen összes meséi jönnek. Igen, van, aki soha nem megy ki a divatból. A gyermekeinknek mindig is szükségük lesz egy álomvilágra, ami legalább ideig-óráig védi őket attól a tipródástól, amit a felnőttek nap, mint nap generálnak maguknak. 
  

Ja, ezt már fújhatjuk! Mi, mindannyian, nagyra nőtt gyerekek. Ahelyett, hogy utat találnánk egymás felé és ki mernénk fejezni az érzéseinket, mindenféle kifogást gyártva emeljük fel a personális falainkat. Itt ma valamennyi zenésznek hosszú haja van. Elnőiesednénk, de csak látszatra? Netán ez az új elvárás velünk szemben, az asszimiláció, vagy csak szimplán el vagyunk kényelmesedve? Drága a fodrász, meglehet. Kíváncsi volnék, milyen következtetéseket vonna le mindebből Dr. Csernus. A Jaffánál mostanában megjelent könyve nem épp hízelgő szakvéleményt fogalmaz meg korunk, férfinak cseppet sem számító hím példányairól. A sértődékenyebbeknek nem ajánlom. Állítólag egyre több hímsoviniszta nevelésben részesült férfi társam keresi fel a szakorvost azzal, hogy boldogtalan ugyan, de az életén változtatni akar. Soha nem lehet késő! Ezt belátni nem kis teljesítmény, de még távolról sem garancia a sikerre nézve. Mindannyiunknak voltak és lesznek is magánéleti válságai.
 A tudományos fantasztikus irodalom klasszikusa következik, aztán a vikingekről valami soron következő bla-bla és persze elmaradhatatlan a Star Wars örökzöldje, mely épp a klónháborút hivatott testközelben bemutatni. Tessék! Ezeket fogyasztjuk, ilyeneken nő fel a következő generáció és aztán csodálkozunk, hogy nincs bennünk elég realitásérzék! Menekülni, bárhová, bármi áron, erről szól az összes történet. A fantáziavilág biztonságosnak ható talaján bármi elérhető és úgyis megmenekül a főhős... Mi van, ha mégsem? Igaz, vannak, akik kihaltak. Lehet, hogy ők jártak jobban?  Nézem tovább a kínálatot, hátha választ kapok legalább erre az egy kérdésre és az a képzetem támad, mintha a könyvkiadás újabban a média kurvája lenne. Távol legyen tőlem a túláltalánosítás szándéka, de kétségkívül ez is egy tendencia. Valakinek mindig kötelező diktálnia, nemdebár. Megszemélyesítve „ő” a pénz. Válság idején méginkább megnő a beleszólási „joga” annak, akinek van belőle. Nincs több kérdés! Nem számít honnan és miért, csak  legyen! Különben is! Kik olvasnak manapság ahelyett, hogy az internetet bámulva szereznék be a napi pletyka adagjukat? A sztárvilág hírei és persze azok a történetek, melyek a felső tizes nagy lépéseit taglalják, mindig is kelendőek maradnak, amíg az ember irígy, kicsinyes és kárörvendő lesz. Ilyennek születtünk, vagy mégsem? Az olvasó kegyeiért így, vagy úgy, de prostitualizálódni „kell”, vagy marad a koplalásos behódolás...

Vissza a kezdetekhez! A két alapmotivációnk, mint ösztönkésztetés: az agresszió és a szex. Az előbbit felvonultató könyvkínálatot már érintettem. Lépjünk tovább! Mit lehet eladni? A 2003-as kiadások között egyik kedvencem volt a Zen Szexet taglaló, nagy sikerű és színvonalas írás. Akkoriban váltam és nősültem, ugyanabban az évben, de nem csupán ezért volt érdekes az eszköztárat bővíteni. Ikkiu idézeteivel és keleti életbölcsességekkel lettem gazdagabb. Nem árt időnként mélyen befelé fordulni. A fogyasztói társadalomtól elidegenedve volna igazán jó, erre ébredtem rá olvasás közben. Mégis, mit tehet az ember, ha kényszerhelyzetek sorozatában ébred olyanok miatt, akik elfelejtették, hogy milyen érzés volt amikor ádámkosztümben a világra tévedtek? Emlékeim titkos bugyraiban keresgélek, persze nem a szülőcsatorna képe tárul elém, hanem egy mottó ugrik be, az elfogadásról szól:
„Nem lehetsz más, mint aki vagy és nem lehetsz máshol, mint ahol vagy.”  Ikkiu
„Az élet
Önmagunk
Saját testünk
Partnerünk teste
És amivé a test válik”  Philip Toshio Sudo
Az élet elfogadása a múlandóságunk tudomásulvételét jelenti. Milyen nehéz és kegyetlen dolog szembe nézni a tehetetlenséggel, amikor egy gyönyörű, fiatal, fürdőruhás nő, rezignált állapotban, az őserőt szimbolizálva, a tengerből tekint az ég felé: „Csillagászati nyár”! Istenem! Mit nem adnék legalább egy közös jelenetért! Ha már az idézeteknél tartunk, hadd emeljek ki egy velős gondolatot a műből:
„A bárányfelhőket számoltam, amint belém hatolt. Éreztem, nincs elég ereje ahhoz, hogy kielégítsen, de nem akartam megbántani. Kurvának tekint, tudom. Minden nőt annak tart, aki örömet akar szerezni neki, mert a gyakorlatban nem ismeri az önzetlenség fogalmát. Azt hiszem, hogy szeretem, igen, de ez a valójában nem is létező vonzalom nem tud túllépni a fizikai korlátokon. Talán, ha közel engedett volna a szívéhez, most undorodnék tőle. Tisztán látnám, amitől most még csak félek: egy despota állat, aki az anyja után nyüszít, életfogytiglan, amíg csak fel nem ébred. A vaginám aligha nyithatja fel a szemét.”
Íme egy nő véleménye. Hátborzongató. Nézem ezt a borítót és közben önkéntelenül is behúzom a hasam. Ki ne akarna egy ilyen nő kegyeibe férkőzni?! Ki az, aki képes volna fájdalmat okozni neki?! Minden bizonnyal érdekes és tartalmas olvasmány, de most még csupán egy kék borító, ami vonz minden  tekintetet. Mi jöhet még ezek után? A további „újdonságok” sora magával ragadna, ha hagynám: Pandor a vámpír, 5+2 perces krimik, jön egy sárkányvadász, Tanith ágyúi dörrennek meg, DNS háborút hírdet a jövő krónikája, a lányaim ízlését a Shrek sorozat következő epizódjai vágják haza:  lám-lám, uralkodik a zöld színű, de jó szívű szörny, a szamarával karöltve, egy soha nem létezett birodalomban, ahol a királylánynak eláll a füle. A XXII. század távoli galaktikus háborúit démonvadászok uralják, de itt és most, ebben a pillanatban, csupán egy kék borítót vihetek belőled haza! Ez a valódi dráma.

Kép és szöveg: Véghváry Jenő

Kapcsolódó:

Itt olvasható a többi pályamunka: http://www.irodalmijelen.hu/?q=taxonomy/term/117