„Amit leírok, azt én nagyon mélyen realizáltam…” - Interjú Szegedi Szabó Béla költővel

"Írni annyi, mint gyógyfüveket gyűjteni. Annyi, mint körbejárni a lélek és a teremtés minden zugát. Vagy mondjunk egy csábító lehetőség, hogy „belépjünk” egy Caspar David Friedrich festmény gyönyörű terébe, persze, egy adott szöveg segítségével." - Hegyi Botos Attila interjúja.

„Amit leírok, azt én nagyon mélyen

realizáltam…”

Interjú Szegedi Szabó Béla költővel

Nem nevesítendő, ám eszembe jut pár, rövidverseket véső jeles kortárs tollforgató. Mindre jellemző a szűkszavúság, az eckhardti „világról-leválni”- hangulat. A szépség és a kegyetlenség egymástól való elválaszthatatlansága, a lírai hevület teljes befagyasztása, kihűtése, mely paradox módon pont a lélek koncentrált felizzását, valamint a nyelv lehetőség szerinti lemezítelenítését vonja maga után. Magadénak érzed ezt a megfogalmazást, valamint amennyiben a cél tényleg a teremtésről való leválás, miért írsz (így teremtesz) egyáltalán?

A teremtésről való leválás – ahogy te fogalmaztál – valóban fontos számomra.  Legalábbis mint örök kísérlet arra nézve, hogy elhagyjuk az írást, elhagyjunk mindent, ami fölösleges, hogy a végén csak a tiszta szemlélődés maradjon. Mert csak az lehet tökéletes, túl a szavakon, túl a látszatokon. Valóban ott kísért verseimben és vágyaimban ez a mindent-elhagyni gondolat. Én azt hiszem, hogy csak ezen a szűk tudatmezsgyén elidőzve vagyok képes valami fontosat közölni. Ez a mezsgye talán az a pont, ahol a számomra legfontosabb jelentések sűrűsödnek, s ahol az írásművészetnek lehet keresnivalója. Ha innen nézzük a dolgot, akkor tényleg abba kellene hagynom, egy valódi leválás után az emóciók túlontúl hamisnak tűnhetnek, vagy inkább érdektelennek. Ezek után lehetséges-e hitelesen megszólalni, ez valóban kérdés! Létezik-e „másik” szöveg? Maradjunk annyiban, hogy ez a kísértés él, és a lélek folyamatos „mozgásban” van. Egyszóval bármi megtörténhet, a költészet csak ennek a nagyszabású változásnak az egyik terepe, hírmondója. Hogy meddig juthatunk, senki se tudja.

Alkotni számodra mennyiben talentumi kényszer, mennyiben áhítat-teli rácsodálkozás (ld. rilkei „dicsérni született”- mozzanat), vagy hiábavalóságok fölött érzett fájdalom, alkalmasint tetszenivágyás akár? Vagy pusztán maga az aktus, a mozdulat mibenléte, mi számít…

Írni annyi, mint gyógyfüveket gyűjteni. Annyi, mint körbejárni a lélek és a teremtés minden zugát. Vagy mondjunk egy csábító lehetőség, hogy „belépjünk” egy Caspar David Friedrich festmény gyönyörű terébe, persze, egy adott szöveg segítségével. Az írás aktusának, a szövegnek ily módon misztikus értelme van, de ez valahogy mára már elfelejtődött. A hőn óhajtott állapotnak a felidézése maradéktalanul megtörténhet, amikor az ember ír. De egyszerűen szólva számomra az írás terápia is: amikor az ember alkot, önmagával találkozik. Semmiféle talentumi kényszer nem hajt, valójában engem az írás mint állapot érdekel, ez a magányos és kiismerhetetlen tevékenység. Maga az irodalmi élet gondolata egyáltalán nem hoz lázba.

Szerinted mennyire élhetőek, realizálhatóak verseid, hogyan viszonyul egymáshoz a napjait élő ember és az alkotó?

Amit leírok, azt én nagyon mélyen realizáltam. Sokáig gondolkodom sorokon, verseken, hogy ez az evidencia átsüt-e rajta? Számomra ezért a költészet a legfontosabb tanítások és tapasztalatok összefoglaló terepe. Az alkotó nehezen viseli, ha részt kell vennie a mindennapokban, mert ha ilyen szemlélettel bír, mint én, akkor tőle teljesen idegen a külső világ. Paradox módon mégis szüksége van némi feszültségre ahhoz, hogy a saját titkos talajáról kellően elrugaszkodhasson. Lehet, hogy olajbogyót kéne sajtolnom valahol egy olasz faluban, valamely jámbor szerzetesi rendnél? Nem is tudom. Az emberben mindenesetre számos Én él, számomra egy bizonyos aspektusból nézve - a világirodalom egyik legfontosabb regényében - Szerb Antal Utas és holdvilág című gyönyörű könyvének különös (és ellentétes) alkatú szereplői is valójában egy ember különféle „változatai”. Az író sokszor az életben is bármelyiket képes realizálni, de akkor szegényebb maradna, ezért számol folyamatosan az összes alternatívával, egyértelműen sose dönt. Ezt a lehetőséget sokszor az életben is meghagyja magának. Mintha ezer életet élne. És ez így is van.

Ha miben jól érzed magad, kövek és mohák világa, hogy tudsz megbirkózni a pesti urbánus léttel?

A pesti urbánus lét ilyetén módon egy katasztrófa, egyetlen vonzereje van, hogy elérhető minden kulturális esemény, helyszín. Másrészt gazdasági és anyagi természetű az oka annak, hogy még mindig itt vagyok. De évről évre „távolodom”. Azt is mondhatnám, hogy ez a folyamat belülről már egy évtizede tart, hogy mikor jut el majd oda, hogy végleg szakítsak ezzel a mindent bekebelező monstrummal, azt nem tudom. Érdekesség, hogy az Azúrpajzs című verseskötetem legnagyobb részét akkor írtam, amikor egy rövid ideig Budakeszin éltem, nos, ez egy csodálatos időszak volt. Minden nap kibicikliztem a hegyekbe, bolyongtam az erőkben, vagy elmentem egészen a zsámbéki templomromhoz. Mindig magammal vittem egy Hölderlin- vagy Berzsenyi-kötetet. A természet misztikus közegében a szövegek teljes egészében kibontakoznak, hihetetlen erőtér támad, a jelentések még sosem látott mélységből közelítenek. Nem csupán szórakoztató szövegfelületként jelennek meg, hanem a létezésünket érintő kinyilatkoztatásként. Vagyis a költészet még mindig kiismerhetetlen, a jelentésének erejét sokszor oly mélyen magába rejti, hogy csak ritka alkalmakkor találkozunk vele. Pedig ontológiai értelemmel bír. A költészet lényege szerint ez volna. Egyfajta megfellebbezhetetlen bizonyosság. Miért elégednénk meg kevesebbel? Ha a költészet kevesebbre törekszik, akkor mindig alul marad, veszíteni fog. A láthatatlant semmibe venni és nem tartani rá igényt, nem figyelni rá, ez a mai ember legnagyobb ostobasága. Az úgymond divatos, trendi urbánus költészettel is valahol ez a probléma. Ugyanis folyton „alul teljesít”: nem ad választ a kor kérdéseire. Személet híján van. Hogy válaszoljak a kérdésedre, a mohák és kövek egész életemben ott kísértenek. Valamiféle bizonyítékok. Kövek címmel született egy versciklus, amit ez az élmény ihletett. A természet egyben isteni jelenlét is. Egy töredékes kert is őriz hasonló „emlékeket”. Ezért oly kimondhatatlan érzés a természettel való találkozás. Ilyenkor mi is beavatódunk, nem érezzük a száműzöttség fájdalmát és a lét abszurditását. Ezeknek a dolgoknak a szakrális szépsége és gyönyörű elhagyatottsága legszebben Andrej Tarkovszkij filmjeiben ragyog fel. Egy víz alatti lebegő hínárcsomó gyöngéd tánca, a falombozatot finoman érintő szél: e jelenségek a gyógyítani képes időtlenség élményét ajándékozzák nekünk. E válaszokat írva éppen Bach Wohltemperirte Klavierját hallgatom Angela Hewitt frissen megjelent tolmácsolásában, és minduntalan rájövök, hogy ez a monumentális alkotás egyik legszebb példája a tiszta művészetnek. Angela Hewitt Svjatoslav Richter óta az egyik legnagyszerűbb Bach-zongorista, csak ezt még kevesen tudják. A játéka mélyen letisztult és spirituálisan rendkívül telített. Sem beszélni, sem írni nem érdemes, hiszen ez a muzsika teljes egészében, maradéktalanul beleír minket a lét időtlen szövetébe.

Érintettél több mindent. Természet, film, zene – barátaid tudják, a preklasszikus zenéknek mily nagy bolondja vagy. A látásmódot, melyet Tarkovszkijról szólva fölvetettél, legdirektebb módon talán az Andrej Rubljov-ban fedezni fel. E pontnál pedig a festészethez jutunk; nem véletlen, hogy igencsak vizuális dominanciájú költészetet űzöl. Hallás, szaglás, ízlelés, tapintás: a többi érzéki tapasztalás bár nyilvánvalóan ott lakozik verseidben, inkább implicite. Imént a zárt falak között belső tájakat festő  Friedrichet említetted, ám tudom, éppúgy rajongsz mondjuk a quattrocentoért(pl. Fra Angelico), mint a XX. századi metafizikus festészetért. Ami a közös pont bennük, az a geometrikus rögzítés, szögek, sarkok konvex világa. Hogy egyezteted össze ezt az organikus természet alapvetően konkáv világával? Hogy fér össze négyzet és kör? Verseid legyenek bármily szikárak is, a mögülük fölsejlő szépségkultusz igencsak erőteljes érzelmi feszültségeket rejt… ilyenkor az is óhatatlanul fölmerül, hogy alapvetően egykedvűnek tűnő temperamentumod mögött milyen érzelmi hőfokok izzanak?

Véleményem szerint a geometrikus rögzítés szépsége, amely a reneszánsz idején vált hangsúlyossá a képzőművészetben, egyedülálló. De a reneszánsz idején kiteljesedő polifon egyházi zenék – Tallis, Palestrina, Josquin – belső, tagolt struktúrája is hasonló lépcsőzetes „építményeket” hoz létre. Ezeket a „háttéri” tartalmakat mindig áhítattal bámultam. Később a modern képzőművészetben a metafizikusnak tekinthető festők közül sokan alkalmazzák ezt a fajta látomásos térábrázolást, sokszor az alkotás centrumává alakítva. A természet organikus érzetének lenyomatát Dürer festményein látom viszont leginkább. Egy fűcsomó érzéki képe tökéletesen adja vissza gyerekkori és elemi ős-élményünket, amikor a földön fekve egyenként „találkoztuk” minden fűszállal. Egy ilyen „pontos” rajz is erőteljes feszültségeket rejt és indukál, hiszen egy kicsit a gyerekkor időtlen prizmáján keresztül láttatja tárgyát, ez a minden-megvan érzés megvilágosodik a nézőben. És ekkor megint csak kilépünk az időből. Minden nagy alkotás szemlélése közben kilépünk. Hogy hová és honnan, azt nem tudom, de valami történik, hiszen ez a pillanat megváltoztatja az életünket. Átírja a valóságról alkotott fogalmainkat. Minden átértékelődik. Hogy milyen érzelmi hőfokok izzanak bennem? Én az érzelgősséget mindenképpen kizárnám, mert amit én művelek, az nem romantikus líra még akkor sem, ha hasonló képi látomásosság jellemzi. A szépelgés, a szentimentalizmus ilyen értelemben másodlagos számomra. A romantikus érzelmek kevesebbet tudnak, megbízhatatlanok, hogy így mondjam, ezeknél érdemes sokkal lejjebb fúrni.   

Szentek, próféták, angyalok elhullajtott lábnyomait keresed. Hol találkozol velük? Miképpen látod a magasabb értelemben vett ember és angyal kapcsolatát?

Hol találkozom velük? Egy-egy zenemű részletekor, a skót Felföld hegyeinek barangolása közben, de mindez mégis váratlan. Van az érzésekben valami finom átmenet, áttűnés, ami a legkülönösebb pillanatokban jelentkezik, akár egy Rilke-vers olvasása közben, vagy egy Buxtehude-kantáta hallgatásakor.  Ez az a pont, amikor „átlépsz”. Egy döbbenetes pillanatban személytelenné lesz minden. A szentek, próféták, angyalok, akár a lét fürkészdarazsai, ők pontosan ismerik az átlépés titokzatos helyeit, ösvényeit. Boldog beavatottak. A költők csak utánozni próbálják őket.

Hegyi Botos Attila