A hét utolsó napján aztán Maigut Veráékhoz mentünk, ott volt Vea kislánya Zita, Lilike, Danika és Én. Veráék elköltöznek a Stefánia közeléből, mert a kert kutyakakás, az utcák gyakran zsúfoltak és a rendezvények a stadion szobor-parkjában nagyon hangosak. Ez egy búcsúzás, ahol mi gyerekek és a szülők is összejöttünk és örültünk, pedig bánatosnak kellene lennünk. Zita lakik hozzánk legközelebb, Lilike kicsit messzebb, Danika édesanyja is errefelé sétál mindig, mi meg itt lakunk.

Változásra mindig kész és állandóságra mégis vágyakozó Barátaim!

A felnőttek mások, mint én. Mivel az én szüleim viselkedésük alapján általában úgy tűnik, hogy felnőttek (bár néha apa elég különösen tud viselkedni és esetenként olyan a helyesírása, mint egy ötödikesnek, amin igazán Márkus Béla bácsi tud remekül szórakozni) egy biztos, hogy mindig, minden nagyon, nagyon fontos nekik. Általában olyan dolgok fontosak, amikről utóbb kiderül, hogy nem is olyan fontosak. Édesapán kimondottan érződik valami, amit jobb híján izgalomnak nevezhetnék, amikor indul valahová. Ezt édesanya elnézi neki, bár néha talán őt is ingerli ez a különös lelkiállapot, persze tudja, jobb, ha nem szól. Én viszont szólok, mi több üvöltök is akár, hogy maradjon és játsszon inkább velem. De hiába beszélek, kis rossz érzéssel, ingerültséggel, de elszáguld. Ilyenkor el kell válnunk. Ő pedig meg Mihály Gábor bácsihoz, ahol Schrödl Péter és Engler Andris bácsival beszélgetnek „halálosan fontos” dolgokról. Valami kolozsvári Mátyás szobor, ami körül a „pénzek tűnnek el”. Aztán meg szalad András Feri bácsihoz, hogy a Pilinszky kávéházban bort kóstoljanak. Bandi keresztapámnak is kedves ez az elfoglaltság, amiről én viszonylag keveset tudok, mert bort még nem ittam, csak láttam, hogy isszák, és milyen érdekesen csillog utána a felnőttek szeme, hogyan pirulnak, virulnak, és milyen bőbeszédűek lesznek. De édesapa ezalkalommal inkább sápadt volt, mert ellopták tőle vagy elhagyta a pénztárcáját. Nem értem mit izgult, hiszen a szép fényes százasok, húszasok, tízesek mind nálam voltak, azokat kiszedtem. A papírjai fájtak neki nagyon, legalábbis ezt mondta. De csak addig,a míg délutáni szunyókálásom után nem csengettek, mi lementünk Édesanyával, én a karjában ültem, és egy utcaseprő néni jött két fiával (apa szerint hat-hétéves és egy tizenkét tizenhárom éves srác volt vele) és visszahozta az összes iratait, meg a tárcáját. A szemetesben szedte össze és törölgette le, így apa összes fényképe, meg firkája (amit ő aláírásnak hív) ott ragyogott a különböző fényes kártyákon. Ez volt a mámor! Apa egyből boldogan elrohant a rádióba, hogy elmesélje mindenkinek. Mint egy gyerek.     

Tehát azt sem szeretem, ha Édesapa egy kicsit itthagy minket. Mert a kicsi az mindig jóval több, mint amilyenre számítunk. Arra pedig már régen felkészültem, hogy Édesanya egyszer-egyszer (szerinte havonta) elmegy a barátnőihez. Régebben engem is vitt, de én az ő beszélgetések közepette mindig elaludtam. Beszélgettek, ettek, ittak, én meg ciciltem közben és, bealudtam a buliba. Már régen nincs így! Apával vagyunk az ilyen estéken és egész jól elvagyunk. Legutóbb a szerdát emlegették és huszonnegyedikét. Mi Édesanyával szakadó esőben átgázoltunk Budára, Édesapa pedig vált minket a Logodi utca sarkán egy erkély alá húzódva. Mondtam anyának, hogy: Figyelj rám anya! Puszit kérek, pá, pá menjél a lányokhoz bulizni! Érdez magad jól. Apa beült Anya helyére és én kértem, hogy ne menjünk haza! Menjünk a tengerhez! Szakadó esőben autóztunk addig, míg ki nem sütött a nap. Apa azt mondta, ez Szentendre.

Sétáltunk a kis zegzugos utcákon, amikor pedig utolértek minket a felhők hazaindultunk. Fürödtünk, ettünk, és játszottunk: Kapj el apásat. Aztán próbáltam a saját ágyamban, próbáltam a közös nagy ágyon, de nem ment az alvás csak az apa nyakában.     

A hét utolsó napján aztán Maigut Veráékhoz mentünk, ott volt Vea kislánya Zita, Lilike, Danika és Én. Veráék elköltöznek a Stefánia közeléből, mert a kert kutyakakás, az utcák gyakran zsúfoltak és a rendezvények a stadion szobor-parkjában nagyon hangosak. Ez egy búcsúzás, ahol mi gyerekek és a szülők is összejöttünk és örültünk, pedig bánatosnak kellene lennünk. Zita lakik hozzánk legközelebb, Lilike kicsit messzebb, Danika édesanyja is errefelé sétál mindig, mi meg itt lakunk. Énekeltük, táncoltunk, sütiztünk, Zita szőke haja, huncut szeme, mozgékonysága, a nyúlánk Lilike sötét csigás fürtjei és játékos kedvessége, Danika ereje, határozottsága egészen addig tetszett, amíg Dani el nem akarta tőlem venni a babakocsit. Ne aggódjatok, nem engedtem. Úgy visítottam, hogy a régi mozdonyok sorba álltak volna a hangomért. Így apa nem tudott beszélgetni Lilike édesapjával, pedig már ott tartottak, hogy a költészet szenvedésből születik. Hát erre én oda sem figyelek. A búcsúzáskor Zitát is sirattam és Lilikének is integettem. Daninak meg azért fogtam volna még a kezét. Mivel ez nem volt lehetséges. Bőgtem hazáig.

Hát ez a búcsú, kedveseim, ami itt most utolért bennünket.
De találkozunk a nagy kaland idején a hónapfordulón
Veresegyházon, mert anya és apa már emlegeti, hogy megyek Kingához.
A nyitó kép itt is ő, meg Incze Mózes Jácint nevű kisfia. Hát nem véletlen.
Örökké késésben lévő levelemig is maradok:

Stefánia Irma, azaz Tecike