Hajónk, a visszaúton éppen a felújított Erzsébet híd alá ért, amikor ezt megemlítettem az útitársnőmnek. Mondván, hogy a kitűnő sportember íróban, vízbe érkezéskor rögtön, felébredt az életösztön, s az óhajtott halál helyett egyszer csak azon kapta magát, hogy klasszikus stílusban, egyenletes krallozással úszik kifelé. (S még föl is vette egy hajó).

IRODALMI FÉLHAJÓ, HA JÓ

Irodalmi hajókirándulást szervezett szerzőinek a Magyar Napló szerkesztősége. Az eseményre a könyvhét rendezvénysorozata előtt került sor. A kettészakadt írószövetség maradó "fele" szervezte volna a túrát, de e sorok írójának a régi, "teljes" médiahajók emlékétől tölten, az írószövetség "másik fele" is hiányzott a Budapest motoros fedélzetéről.

A meghívón az állt, aki eljön a Magyar Írószövetség lapjának erre a rendezvényre, a magyar irodalommal hajókázhat. És ez félig igaz. Mert a magyar irodalom másik fele (azon írók csoportja, akik politikai okból kiléptek az írószövetségből és megalakították a Szépírók Társaságát) ezen a hajókiránduláson nem képviseltette magát. Volt valami zsidózás kezdetben, és van egy még megszerzendő székház vagyon...

Az indulatokat az ilyesmi úgy felkorbácsolhatja, hogy mi, a kívül állók a végén semmit sem értünk! Mert talán nem is akarjuk érteni.

Hiszen olyan szépen hullámzik a víz. Olyan kellemesen süt a késődélutáni nap...

Útitársnőm, harmincnégy évvel ezelőtt a Balatonon jött velem egy hajókirándulásra. Fonyódról Badacsonyba mentünk. (Én 20 éves voltam ő 18, s közben az akkor megjelent Eső a szilfák levelén című novella antológiát bújtuk - s részben ez indított el az íróvá válás felé.) Nosztalgiából találkoztunk most, annyi év után. Az csak véletlen egybeesés, hogy a 20 éves nagyobbik fiam épp az előtte való napokban tántorgott ki Amerikába, az itthoni nyomor elől . M-nek pedig oda - szintén Los Angelesbe - a lánya disszidált, jó néhány éve.

Ahogy hirtelenjében körülnéztem a fedélzeten, Iancu Laurát véltem felismerni egy széprókalány arcú költőnőben, éppen buzgón dedikált. A sok-sok látásból ismert arc között a Dokk Irodalmi Kikötő jelenlegi és ex-szerkesztői is a szemembe tűntek. Ijjas Tamás ugyanúgy néz ki, mint idáig minden alkalommal, s mindig ugyanolyan (jó) kedélyű. Most - mint mondta - új gyermekverskötetet. Simon Márton nem mondott semmit, csak köszönt - ő viszont mintha állandóan magasabb lenne, minden találkozásunk alkalmával (vagy én leszek egyre kisebb). Tolvaj Zoltánnak tavaly óta hidalgó szakálla nőtt. Tavaly előtt még úgy nézett ki, mint egy gályarab, "derékig érő" hajjal. Aztán megjelent az első kötete és fegyenc-kopasz lett. Most meg hidalgó - aki mégis spórol. (Magával hozott dobozos söreit ajánlgatta, mert a fedélzeti kantin drága.)

Vagy kétszáz résztvevőt számoltam össze a többemeletes fedélzeten. Közben lassan haladt a hajó a Dunán fölfelé, s az esteledő város a vár mögötti naplementével és a lámpáit gyújtogató hidak látványa annyira szép volt, hogy fájt, amiért éppen e nekünk való Duna menti városban nem tudunk megélni.

A kirándulást szervező Magyar Napló havilap szerkesztője, Oláh János főszerkesztő elmondta, lapja is állandóan a túlélésért küzd. Honoráriumot alig tud fizetni. (Való igaz: a lap 2005. I. számában megjelent, Melegváltás című novellámért alig kaptam valamit.) - Ezért szervezzük meg évek óta szerzőink számára ezt a jutalomutazást, a könyvhét eseménysorozatához kapcsolódóan - tette hozzá Oláh - a lap szerzői így legalább találkozhatnak egymással! Majd számokkal példálózott: a lengyel írószövetség irodalmi lapja, a fenntartási költség 70 százalékát kapja az államtól és csak 30 százalékot kell összekalapoznia. A Magyar Naplónak ezzel szemben, mivel csak 30 százalékot kap az államtól, 70 százalékot kell máshonnan előteremtenie - vagy legalábbis kellene! Ha jól értettem, az egész Magyar Írószövetség évi tíz millió forintnál kisebb állami juttatásból gazdálkodik. Ezzel szemben a Román Írószövetség ötvenszer (?!) annyiból. Oláh szerint ott egy Kaszinó is bérel ingatlant a szervezettől, s az a bevétel is az írószövetséget gazdagítja. Jól működik viszont Magyar Napló Lap és Könyvkiadó, mondta a főszerkesztő, "Az év versei" és "Az év novellái" mellett kiadják "Az év esszéi" című antológiát is, és sikere van.

Amiről nekem az a felmérés jutott eszembe: amelyben Móricz írja, 1931-ben, túl a Nyugat első fénykorán, hogy: "...a kiadók Magyarországon olyan nívójú igazgatói kart tudnak kimutatni maguk között, akik jövedelemben, tekintélyben versenyeznek bármely más ipar igazgatóságával s lefelé, az összes rétegeken át, a termelésben résztvevő valamennyi munkás ugyanazt az életstandardot tudja élni, mintha bármely más iparnak volna az alkalmazottja: ellenben maguk az írók, akik kizárólag hozzák létre azokat a szellemi termékeket, amelyekből ez a számtalan főből álló technikai munkát végző társadalom nyugodtan, gondtalanul és bőségesen megél, valamennyien koldusszegények..."

Budapest utolsó hídja után a hajó visszafordult, hogy az esti Budapest látványával is megfájdítsa a vidám (de valójában nyomorgó?) szerzők szívét. Szinte lehetetlennek tűnt fel előttem, hogy a jól öltözött szerzők ekkor tömege valóban az irodalomból él. (Nem mindenki képes bestsellerek megírására!) Más volt a helyzet Petőfi korában, amikor egy-egy versért öt forintot kapott a költő; Jókai egy-egy novellájáért pedig 30 forint honoráriumot - írja Ignotus, Nyugat 1923.évi májusi számában. Az ezernyolcszáz negyvenes években öt forintért egy hónapon keresztül lehetett ebédelni, s havi 6 forintért bútorozott szobát bérelhetett a szerző! Koszt-kvártélyra havi két vers honoráriuma elég volt Pesten! S havi három vers honoráriumából a költő már költekezhetett! Az 1920-as évekre mindez megváltozott: egy-egy vers honoráriuma már csak két napi megélhetés költségeit fedezte. A próza valamivel jobban fizetett. Tersányszky egyenesen vallja, hogy ő megélhetési okból kezdett novellákat írni. Nagyon szorgalmas író volt, mégis éppen csak megélt. (A színdarabot is író Móricznál jóval kevesebbet keresett.) Az első világháború után a frontról hazakeveredvén, sanyarú anyagi helyzete miatt Tersányszky meg is kísérlte az öngyilkosságot. Az Erzsébet hídról a Dunába ugrott.

Hajónk, a visszaúton éppen a felújított Erzsébet híd alá ért, amikor ezt megemlítettem az útitársnőmnek. Mondván, hogy a kitűnő sportember íróban, vízbe érkezéskor rögtön, felébredt az életösztön, s az óhajtott halál helyett egyszer csak azon kapta magát, hogy klasszikus stílusban, egyenletes krallozással úszik kifelé. (S még föl is vette egy hajó).

Ebből merítsünk mi is erőt!

Mert itt nagyon nagyok a gazdasági bajok! Míg az 1929-es gazdasági világválság után 8-10 évvel, Németország és Olaszország már iparcikkeket importált tőlünk s Egyiptomnak vasúti luxus hálókocsikat szállított a Ganz, addig most, a kapitalizmus újraépítésével már a 20. éve próbálkoznak hasztalanul a gazdaságpolitikusaink! A tavaly kezdődött pénzügyi válságot mi minderre ráadásnak kaptuk! Száz éve épült gyárainkat a szemünk láttára sorra lebontják, hogy lakóparkok épüljenek a helyükbe, mint a főváros XI. kerületének Duna felőli oldalán. Az új Nemzeti Szinház alatt ismét megforduló sétahajóból látni lehetett a egyik lakópark épületeit. Szebb tőlük a város! Csakhogy a lebontott gyárak helyett nem épülnek új gyárak! Megszűnőben Magyarországon az iparosodás! Csak kereskedni, csak szolgáltatni egy országban sem lehet, termelni is kell. A Ganz Danubius Hajó és Darugyár csődbevitelének, megszüntetésének történetét annak idején cikksorozatban írtam meg. A hitelező Budapest Bank szerezte meg a hatalmas ingatlanvagyont. Miközben az örök rivális "szomszédvár", a komarnoi hajógyár ma is működik. Mi lesz nálunk gazdasági fejlődés nélkül? A tavaly jubillált Nyugat legnagyobb mecénása annak idején a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége volt. Az akkori ipari és gazdasági fejlődést a szépirodalom felvirágzása koronázta meg. Ma épp a fordítottja történik mindennek. Lehetetlen, hogy mindennek a negatív hatása ne érződjön meg az irodalom minőségén végül!

Ezeket már az ismét a Vigadó téren kikötő hajóból történő kiszállás közben gondoltam végig. Azon füstölögve, nemhogy nem keresek szépírással, de jutalékok nem kis összegeit veszítem el, mert ügyfeleim helyett a témáimra, szövegeimre koncentrálok. Mégis írnom kell! Ha a legutóbbi pályázatra nem küldtem volna be anti-rasszista novellámat akkor - legalábbis én így érzem -, kevesebb lenne a világ.

 Pálóczi Antal

Kapcsolódó: