Szegénynek remeg a keze a sok aláírástól, és amikor a hátizsák tartalmának felén túl van, finoman megkéri a buzgó könyvmoly-boyt, a többit inkább hozza el a legközelebbi alkalomra.

- Lesz olyan? – kérdezi a tervét csak fél sikerrel teljesítő könyv-teherhordó.
- Igyekszem – válaszol az író rezignáltan.

DediKáló

Letudom az EU szavazást, majd a négykerekűt és a parkolási mizériát hátrahagyván, az esernyőmbe fogódzkodva, bemetrózom a Deák térig. Előjövök a lyukból, és AU, mintha vezényszóra, megnyílnak az égi csatornák, hát nem rákezdi? Emberek szaladnak szemben velem, onnan el, a gyávák. Én meg épp oda. De így sem vagyok egyedül a Vörösmarty téren. Szól a zene, a zenészek három oldalról és föntről védőfallal körülvéve, előttük néhány lézengő ritter és ritterné, némelyik hátán, hasán, vagy épp előtte babakocsiban ülve egy-egy legkisebb ritter forgatja szemét még értetlenül, miért is hagyják vízben a szülei, hisz születése óta nem szokták. De nem mukkannak, a tér színes forgataga - mert igenis maradt belőle - lenyűgözi őket.

   A mindenre elszántak behúzódnak a ponyvák alá. Nyakamba zúdul egy vödörnyi víz a ponyva széléről, de kit érdekel, holnap vége az ünnepnek, ki kellett jönnöm körülnézni, ha esik, ha pfúj. Persze megint én késtem, megint én vagyok a hibás, meg az EU, meg ezer és 3 okot sorolhatnék, még épp látom Kornis és Kukorelly farvizét, így a frissen vásárolt könyveim dedikálásáról jól lemaradtak. Nem így Spiró, aki két pavilonsor között egy ernyővel felszerelt asztalnál ül.   Szorgalmasan dedikálja friss és régebbi terméseit, melyeket többek között – tájkép csata közben - az eső dacára sorban álló, toporgó és egymással versenyre kelő, irodalomkedvelő feleségek nyújtanak át neki, testükkel takarván a jószagú könyveket.

   Konrád György félig behúzódva kiadója igazgatójával az Európa pavilonjának ajtajában ül. (A corpus delicti megtévesztő, ez bizisten vasárnap történik!) Dedikál és mosolyog, ha fáradtan is, az esővel hadakozó autogram-kérő olvasókra. Hamar végzek, nem voltam előrelátó, tanár úr, nem készültem. Nem úgy, mint egy fiatalember, aki hátizsáknyi könyvet hozott magával, és sorban rakja ki az író kézírására vágyó köteteket. Szegénynek remeg a keze a sok aláírástól, és amikor a hátizsák tartalmának felén túl van, finoman megkéri a buzgó könyvmoly-boyt, a többit inkább hozza el a legközelebbi alkalomra.
   - Lesz olyan? – kérdezi a tervét csak fél sikerrel teljesítő könyv-teherhordó.
   - Igyekszem – válaszol az író rezignáltan.

   Vállamon a táska, egyik kézben az ernyő, másikban többedmagával a zörgős, barna Kalligramos papírzacskó. Na, most szeretnék Siva lenni, lehetőleg környezettudatos, de francba a recycling-gal, belegyömöszölöm a zörgőst a fehér nylonba. A záróra közeledtével százharmincöt fokos fordulatot teszek, megcélzom az Ulpius sátrát. Egymás után, néhány lépés különbséggel váratlanul összetalálkozom két ismerősömmel. Similis simili gaudet. Mivel nagy a kontraszt, belül erősen szomjazom, hamarosan iszom egy jó adag kávét, mondom spontán. A sátornál meglepetés akció, „kettőt fizet, ötöt kap”. Az eladónak kívülről fújom a négy előre bemagolt könyvcímet, az ötödiket kibogarászom a kínálatból. A vérbeli könyves fiú kedvességből, örömömre – látván talán esőverte szerencsétlenkedésemet - még enged egy kicsit az árból. Ez jól jön, úgyis lesimultam eddigre, mint a márvány. 

   Hazafutás előtt Bächer-rel is hónom alatt belépek egy közeli csehóba, a kocsmazajban átvergődöm a legközelebbi szabad asztalhoz. Megkönnyebbülten rázom le magamról a pakkokat, mint kutya a vizet, és elterpeszkedem a padon. Az egyik ismerősöm azonnal, a másik kicsit később csatlakozik. Harangjáték ide vagy oda, már senkinek nem sietős. Lóbáljuk a lábunkat, órákon át csevegünk.
   Az esős, szomorú vasárnapnak nyoma sincs. Hiába, a könyv, az írás, az olvasás csodákra képes. A végén – dafke – még én is dedikálok. Egyelőre csak a számlát.

szöveg Tatár Judit, fotó Csernus János

Kapcsolódó:

Itt olvasható a többi pályamunka: http://www.irodalmijelen.hu/?q=taxonomy/term/117