Irodalmi Jelen

Barangolások Ráb szigetén - Hegyi Botos Attila írása és képriportja

2009. június. 26. - 10:01

"Ha délnek veszem utam, untalan magammal találkozom, csontjaim a kövek, hajam a macchia bozótja, s tenger a tekintetem. Kiáramlok, tájjá szelídülök – de mi a legfőbb: veszítve gyarapodom, gyarapodva veszítek. Otthagyom az ittet, idehozom az ottat, áldozom. Míg végül elmúlik a fájdalom, s kettő között a különbség elmosódik, eggyé válnak – miként a tenger és az ég." - Az Adria örök téma a magyar irodalomban. Ráb szigetéről jelentkezik az Irodalmi Jelen tudósítója, Hegyi Botos Attila. Nyári barangolás és képriport.

Kert a poggyászban

Barangolások Ráb szigetén

1. Önmagammal folytatott diskurzus

Fura dolog az utazás. Átsuhanunk a téren, valahová, többnyire felejteni (ki így cselekszik, no az csak a feledni vágyottat transzportálja), jobb esetben emlékezni. A magunkra emlékezéshez, magunkkal való találkozáshoz pedig – vélhetnék sokan – nem szükséges utazni. Ám a tér hellyé nemesítésére (helyretételére), így lak-, valamint „nyaralóhelyünk” otthonná melegítésére mi sem intenzívebb lehetőség egy utazásnál.
Ha délnek veszem utam, untalan magammal találkozom, csontjaim a kövek, hajam a macchia bozótja, s tenger a tekintetem. Kiáramlok, tájjá szelídülök – de mi a legfőbb: veszítve gyarapodom, gyarapodva veszítek. Otthagyom az ittet, idehozom az ottat, áldozom. Míg végül elmúlik a fájdalom, s kettő között a különbség elmosódik, eggyé válnak – miként a tenger és az ég.

2. Úton

A szellemek óráján indulunk, áthaladunk a budapesti éjszakán, kinn az autópályán csak a csönd és a sötét, a fül és a mellkas zsibong. S az előbbi gondolatok. Mi hirtelen ébreszt, a balatoni diszkók fénypászmái; a hideg is kiráz. Már alig várom, hogy átlépjük a határt. Közben – bármit is ígértek a meteorológiai oldalak: esik, majd újra esik… – rendíthetetlenül bizakodom.
Az első pont, ahol szokás szerint elérzékenyülök Novi Marof és az Ivanšćica-hegység vonulatai. Dél kapujának látom, bárha korántsem a tengerre, csupán a kontinentális Horvátországra nyílik. Annál pedig – tőle északra húzódó honunkban – gyakrabban lelni mediterránabb tájakat. Az Ivanšćica, akár megannyi szőlővidékünk, Phoibosi mosollyal arcán álmodik… bár meglehet, csak magam részegségét érzem.
Lassan hajnalodik. Gigászi felhőalakzatok úsznak azúr tócsákban. Szakadozik. Karlovacnál még utoljára behatolunk egy földön hasaló felhőbe (ó, mennyivel találkoztam már az Adrián!), aztán a Velebit-hegység óriás tömegeinél végleg eltűnnek a pamacsok. Már alig várom a tengert…, de csak újabb és újabb hegyi szerpentinek…, végül Senj fölött kinyílik a tenger virága. Egyúttal viharos szél tombol; nem lehet ritka jelenség errefelé, a kontinentális levegő a Velebit nyílásán át gyakorta eléri a tengert… az Adria alkalmasint leghűvösebb telű vidéke ez. Félelmetes pont, akár a dalmát Omiš a Cetina torkolatánál… mindkét helyen érezni az uszkókok szellemét.
Amúgy Senjnek figyelemre méltóak magyar történeti vonatkozásai. Városát IV. Béla ajándékozta a Frangepánoknak, Mátyás pedig szabad királyi várossá emelte. Mohácsnál esett el Ferenc senji püspök, maga a püspökség 1660-tól 1852-ig az esztergomi, illetve a kalocsai érsekséghez tartozott.
Tovább már a tenger mentén haladunk, Jablanac kikötője felé, felváltva hol a part mentén sorakozó kopár szigeteket (Prvić, Grgur, s az izzó pokol, a „koncentrációs” Goli), hol a sziklák közül előtörő növényzetet figyelem (szalmagyopárok, zsályák, Dittrichiák)… kertecskémbe idén is lesz mit gyűjteni.
Azután lassankint föltűnik Ráb, órámra nézek, nem telt el 8, s már a kompkikötőben vagyunk. Viva, viva! Tengerre magyar! (A Zavratnica-fjord sajna kimarad.)
Már enyhül a szél, Pudaricánál partot érve pedig szinte teljesen eláll. Holdbéli táj, a sziklákon fehér fürtökben lógnak az ezüstsirályok. A lélegzetem is eláll.
Most már valóban csak egyetlen irány létezik, a Kalifront félsziget! Félúton elakadunk. Száz méteres kocsisor (csak azért ennyi, mert legtöbben visszafordulnak, egyéb utat keresvén a sziget fővárosa, Ráb felé). Egy eszement motoros járgánya fekszik az út közepén, helyszínelnek. Semmi gond, jó helyen, gyümölcsösök, derűs homlokú házacskák között várakozunk. Sétálgatok kicsit, már izzik a levegő, az imádott kabócákon kívül egyebet nem hallani… Leülök egy perzsa imafüzérfa alatt (úgy tűnik, csak imádkozva tudok létezni), s magokat gyűjtögetek. Fél óra múlva már szállodánkban vagyunk, kipakolunk, majd alszunk, és ébren álmodunk. Dél álmát hét éjjelen, hét nappalon át…

4. Ráb sziget

A mindössze 94 km2-es szigeten három hegy- (ill. domb-) vonulat húzódik. Északról a kopár, mintegy 408 méteres Kamenjak (1. kép: A magyaltölgy távlatai) óvja a metsző légtömegektől (bóra), középütt az alacsonyabb Mundanija, míg délen a tengerazúrba a smaragderdős-lankás Kalifront magaslat simul. Közöttük termékeny völgyek, a provinciális-rurális atmoszférájú Ráb (korábban Arbe) lakóinak az adriai hajózás hanyatlásakor sem jelentett különösebb gondot a létfenntartás.
Már a Kr. előtti II. században fontos római flottatámaszpont, falakkal övezett municípium. Az V–VI. században püspöki székhely, előbb Bizánc, majd a horvát királyság alá tartozik. Eztán a magyarok és a velenceiek hadakoznak érte (végül Velence győz, mint a térségben általános, falain a velencei zászló XV-től a XIX. századig lobog). Innen már a jelenbe érünk.

5. Kalifront

Szigeti időzésünk támaszpontja. Igen tagolt, változatos parttal, sziklás öblökkel. Bár a hírforrások fenyőerdőkkel (ld. aleppói-, fekete-, tengerparti-, illetve mandulafenyő) borított félszigetként említik, ez inkább a part közvetlen közelében igaz. Mikor szunnyadt a család, telített magányban találkozhattam a tájjal (langy hajnalban és izzó sziesztaidőben). Leginkább múzsák magyaltölgyes rengetegében időzhettem (2. kép: Múzseum), tisztások széleiről phyllireát, mirtuszt, illatos iszalagot, erikafát gyűjtögetve hátizsákomba. Első az ángliusoknak, mint „zöld olaj” ismeretes, második Aphrodité, s a menyasszonyi koszorúk virága (valóban minden női minőség felismerhető a különféle növényrészek illataiban, ebből a mirtuszvirágoké esetenként már túl fojtó, az összedörzsölt leveleké, s terméseké pedig maga Sophia keserűn édes illata) (3. kép: Bárhol-Aphrodité). Az illatos iszalag, hmmm… intenzív mandula és vanília, olykor szegfűillatú. Ami pedig az erikafát illeti, a gyökérnyaki gumóból készítik a legnemesebb pipákat (mj. a 2-300 évesekből a legalkalmasabbakat).
Itt húzódik a leghíresebb mediterrán erdőség: a Dundo (esetenként több évszázados örökzöld tölgyek, melyekből megjegyzendő egyes kertekben gyönyörűséges formafákat alakítottak ki – 4. kép: Formafa), de pl. az első naturista strand is (1924-től, első vendége a néhai VI. György angol király volt).
De találni a rengetegben eldugott tanyákat (egyikükhöz békák, s libák hangja vezetett), számtalan lábas és szárnyas jószággal, dús veteményessel.
S a kövek! Az erdei fák árnyékában úgy tornyosulnak a sziklák, mint törpésített Fülöp-szigeteki szobrok, arccal a tengernek. Ők árulják el leginkább, hogy e gazdag növényzet valójában a szigeten lelhető több mint 300 forrásból, valamint jó földközi szokás szerint a tengeri párából táplálkozik (mj. két órát! töltöttem egy „zöld olajfácska” kőzetből való kibányászásával, vésővel, ujjakkal a rekkenő melegben, tövisek között… eredmény: tüsketetovált indián voltom).

6. Ráb város

Egy hajó alakú földnyelven fekvő ékszerdoboz, temérdek templommal, melyet lélegzetelállítón koronáz a négy campanile (rábi razglednicás emblematika (elő a szótárt!)).
Legjobban akkor gyönyörködhetünk benne, ha a Ráb védőszentjéről, a Szent Kristófról elnevezett datolyapálmákkal és városfalakkal övezett térről a lépcsőkön föl a Gornje (Legfelső) utcáig cammogunk. Itt sokan elkövetik azt a „ballépést” (nomen est omen, ha már koordinátákról esik szó), hogy rögvest a templomok felé veszik az irányt…
Miután a látvány okozta bénultság után némi lélegzethez jut az ember, vagy tovább megy a Komrcar ligetbe (patinás gyűjteményes park), vagy a Gornje utcán az óváros földnyelvét járja végig, a Szent János bazilika harangtornyából újabb kilátást (s aggódó párja szemeit) pillantva meg (hát igen rozoga a falépcső, s meredek, de legalább nem kérnek érte busás belépti díjat, mint pár templommal lejjebb. – 5. kép: Rábi campanilék, 6. kép: Siklópálya ).
Látnivaló persze akad mindenütt bőven, a legkisebb kő is maga a történelem, ámha sietős az utunk, még érdemes lenézni a városfalak alatt a Fumia-öbölben húzódó strandra is. Magam többször is megtettem, kaprira vadászva (jellemzően rohadt magasban tanyáznak, falba cementált gyökerekkel – már évek óta vadászom rájuk, próbálkozásaim a tragikomédia határát súrolják). Mit tegyek? Gyönyörű növény, s mint az Énekek Éneke. Virága törékeny, rózsaszín ecset, fundamentuma a szikla, gyökere mélyebb a világ gyökerénél (7. kép: A kapri virága, 8. kép: Zeusz tengeriköménye)

7. A Kamenjak-hegység

Idáig (családdal lévén) teljesen nem jutottunk fel. De majdnem. Aki autóval szeretné meghódítani, ám rémítik a szakadékok fölött meredeken fölfelé iramló vékonyka kocsiutak, szándékától inkább álljon el. Félúton gyaníthatóan lepereg a családi fürt, csak kecskelábú, Pán-szellemű, esetleg koslábú, Aries-szellemű organizmusoknak izgalmas a vidék (a szigeten leginkább itt éreztem honn magam – elhibázott DNS – fönn a magasban ugrándozva izzó kövek és tüskés bozótok között). A kilátás pedig… sejthető (9. kép: A Kamenjak felé).

8. Strandidő, avagy Lopár és a többiek

Számtalan jobbnál jobb strand van a szigeten. Egyikük Kampor öblében (nem a mocsaras keletin, mely fölé a Sveti Eufemija kolostor emelkedik, enteriőrjében Ambrozije Testen gyermekin üde festményeivel), hanem nyugati homokos öblében, hol egy kicsiny patak a tengerbe siet (itt leltem végre egy elmaradt japánnaspolyát, beleharaptam… bár ne tettem volna; úgy tűnik, hitvány fajtát ültettek ide, pedig úgy imádom savas-édes-illatos gyümölcsét!). Elmaradt.
E partszakasz egyébiránt jóval nyugodtabb, mint Lopár Paradicsompartja, mely kellemetlenebb vonatkozásait tekintve Siófokra hajaz.
No, de visszatérve. Ráb városát ezúttal észak fele elhagyva, 5-6 kilométer után letérhetünk Supetar (Sveti Petar) felé, melynek templomot övező földjeit még Kálmán királyunk adományozta a kolostor szerzeteseinek. Itt számtalan robinzonádra alkalmas magányos sziget, és búvárkodásra alkalmas tenger alatti zátony található (lila mészalgák, csillagok, anemónák, sárga kéregkorallok, kék korallsügérek, ajakoshalak, köztük a kis kedvenc: a pávahal (10. kép: Pávahal)
Supetár után, meredélyről az öbölre lepillantva, hasonló élményben lehet részünk, mint a phaiákok szigetén, Ermonesnél (vagy Paleónál, máig kérdés?), hol Odüsszeusz partot ért. (11. kép: Nauszikaá pillantása)
Maga Lopár homokos mérföldjei – amint pár száz m2-es szigetecskéi – messziről híresek (hírhedtek). Nyüzsgő tömeg (Hawai-didzsi-napfény – utóbbi kiváló), mintegy fél kilométer gyaloglás a vízben: úszás helyett. Mindez a San Marinói részre (San Marino törpeállamot állítólag a Lopárból származó Marinus Bizza kőfaragó alapította) igaz, elsősorban a félsziget azon pontjain, hová út nem vezet kitűnő, egyáltalán nem zsúfolt öblök találhatók (Ciganka és Sahara felé), utóbbi igen beszédes, ott is jólesett a forró homokköveken való szökdécselés, míg odalenn, mint apró, odapörkölt giliszták kornyadoztak a napozók.
Itt találtam az első pillerózsát is, bár nem a Hérodotosz-féle ladanumot, „Gileád balzsamát” (errefelé nem honos), csupán a villosust, egy ámbrátlan levelű fajt (ám lilás-rózsaszín utóvirágai így is lenyűgözők voltak, így hát fogtam némi magot).
Ami azonban San Marinónál kihagyhatatlan, a Lukovac nevezetű minisziget (csúcsán némi olasznáddal), valamint a beljebb eső másik (nevét nem tudom), melynek sziklaalakzatai Demiourgos szobrász-géniuszát fennen hirdetik (mint egy szárazföld felé úszó bálnacsontváz, olyanok vázai). (12. kép: Lukovac, 13. kép: Bálnasziget)

9. Hűtőtáska (utójáték)

Utolsó estén elégedetten szuszakolom be az utolsó begyűjtött cserjét is. No nem a vödörbe (ami pl. tavalyi abbáziai hotelünkben adva volt), hanem apósomék részint vízzel töltött hűtőládájába. Még nem sejtem, e hűtés, mint a billog. Egész éjjel ropognak a fák, ömlik az özönvíz; mindegy, én hajnalban még egyszer, utoljára úgyis belemerítkezem a vízbe.
Hűtjük, hűtjük magunk egyre, csak a lélek izzik. Annál inkább.
Mikor (reggel hat körül) a víz tükrére fölfekszem, Krisztus-pózra feszítvén – felhőgomolyok közül nyílt tenyereimre zubog az utolsó napsugár. Aztán elmossa az égindulás. Forgótölcsér a vízen. Idehaza: ültető idő.

Hegyi Botos Attila

Képriport: