Mintha a lét és a nemlét határára akarná eltolni a saját, nagyon is létező eredményeit Artner Sisso – jutott eszünkbe a szegedi zsidó hitközség imaházában, a könyvheti Sisso-performanszon, ahol Sisso felgyújtott bugyijáról is szó esett természetesen, és nem Sissóról lett volna szó, ha eleve, egyszerűen az a kérdés, hogy a bugyi milyen színű. A kérdés az volt – illetve: az is volt –, hogy a bugyi milyen színű lánggal ég.

Artner Szilvia Sisso szegedi performanszáról

Érték és fénytörés

Mintha a fény nem a legegyszerűbb úton, egyenes vonalban esne a megvilágítandóra, hanem többszörös fényvisszaverő felületektől derékszögben elpattintva, többszörös tükrökön át. S mintha nem közvetlenül akarná láttatni munkája gyümölcsét Sisso – a performansz egy regénye alapján készült –, hanem átszűrve-áteresztve mások személyiségén. Mintha mások kifejezéstárának az eredményeivel akarná láttatni a saját eredményeit – miközben erre semmi szükség nincsen, hisz ő maga a lehető legragyogóbban, közvetlenül is ki tud mindent fejezni. Mi ez a saját eredmények – számunkra legalábbis úgy tűnik – erőnek erejével való visszafogása, mi ez az alkotói nagylelkűség, ugyanakkor önkorlátozás?
Mintha… Mintha a lét és a nemlét határára akarná eltolni a saját, nagyon is létező eredményeit Artner Sisso – jutott eszünkbe a szegedi zsidó hitközség imaházában, a könyvheti Sisso-performanszon, ahol Sisso felgyújtott bugyijáról is szó esett természetesen, és nem Sissóról lett volna szó, ha eleve, egyszerűen az a kérdés, hogy a bugyi milyen színű. A kérdés az volt – illetve: az is volt –, hogy a bugyi milyen színű lánggal ég. És hova vetül az általa okozott fény.
Egy egészen jó kis realista, és nagyon szemléletes dolgot lehetett volna írni abból: van, ugye, egy légyott, a bugyi ottfelejtődik, és a pasi – nem tudva hirtelenjében hová rejteni a corpus delictit – jobb híján fölgyújtja a fehérneműt, hogy élete párja ne találja meg. De ha úgy írta volna meg Sisso, egy szokványos kis kabaréjelenet lett volna belőle, jót nevettünk volna rajta, illetve nevetett volna már aki, és ennyi. Csakhogy nem úgy írta meg, s valóban egy mágikus-feminista-terrorista történet lett belőle, ahogyan egy meghívóban szerepel. Az a bugyi, ami a Gályabál című Sisso-performanszban szerepelt – és eredetileg az ő Az éjszakásnővér című, készülő regényében lelhető – csak nagyon, hm, érintőlegesen bukkan föl a történetben, és nem közvetlen, ráeső fényben mutatkozik meg, hanem többszörös, titkos fénytörések által megmutatva-mégis hozzáférhetetlenné téve.
Az első fénytörés az, hogy az író nem közvetlenül nekünk beszél a bugyiról, ez túl egyszerű volna, hanem főhősét, Ulrikét – azaz saját magát, mintegy leválasztva magáról a történetet – beszélteti róla, aki a történetben szintén szereplő Dietrich-nek meséli el a bugyitüzet. De tényleg csak (képzavar, a helyzetet bonyolítja, hogy szándékos és direkt képzavar; a forrás: Sisso) „mellesleg”. Csak úgy félszavakban, s egyszer-egyszer, közben, röhögés. Nők egymás közt, amikor kitárgyalnak egy pasit… Hát ugye… A második fénytörés az, hogy a két nő párbeszédét Janicsek Péter mondta el – kitűnően, s a beszélgetés légkörét rendkívül jól megidézőn –, méghozzá (harmadik fénytörés) hátat fordítva a közönségnek. Az egy negyedik, és tényleges fénytörés lett volna, ha – megfelelően Sisso eredeti elképzeléseinek – sikerül egy álló tükröt szerezni, és Janicsek Péter arcát tükörből láthatta volna a közönség, de álló tükröt szerezni nem sikerült. Minden nem lehet egy imaházban, csak majdnem. (Az ötödik fénytörés voltaképp egy magánfénytörés: a közönség nem tudott róla, mi viszont igen, hogy Dietrich, azaz Sissónak az a barátnéja, akiről Dietrich alakját megmintázta, a nézőtéren is jelen volt, de ebben nem vagyunk teljesen biztosak. Már semmiben sem vagyunk biztosak.)
Hatodik fénytörés: hogy a történetet magát nem a regényben olvassuk, ami voltaképpen mindennek az alapjául szolgál, hanem egy performansz keretében hallgatjuk-nézzük végig, mint már említettük. A regény ugyanis még készül, a „könyvheti különlegesség” – ahogy az egyik beharangozó szövege jellemzi az estet – egy olyan könyv kapcsán született meg, amely még nincs. Voltaképpen egy megjelenés előtti könyvpremierről van szó, ami önmagában sem szokványos. Tulajdonképpen egy előzetesnek tekinthető – fő fogás előtti ínycsiklandozás.

Sisso Szegeden – idegenvezetéssel
 

Csakhogy vannak aggályaink. Aggályaink a következőn alapulnak: Sissóék, bár Budapesten színházban is bemutatják majd a performanszt, és rádiójátékot is terveznek belőle, ugyanakkor magáról a könyvről, annak további készültéről nemigen beszélnek. Mintha a könyv másodlagos, vagy sokadlagos fontosságú lenne a szerzőnek. Lehet, hogy végleg áttranszformálódott performansszá? Bárcsak ne így lenne! Bárcsak az lenne, hogy a performansz és a rádiójáték közbülső – és nagyon szép – állomások lennének, és a végeredmény valóban könyv lenne! De ez a szerzőn múlik – egyébként könnyen meglehet, már el is készült véglegesen, csak ez még nem publikus. Sisso nagyon enigmatikus.
Mindenesetre hallgat az alkotó, azaz, amit nemrég sejteni engedett, hogy az eredetileg tervezett – és már csaknem teljesen meglévő – terjedelemnek a felét kívánja közzétenni majd, a másik felét pedig rajzok adják. Ám meglehet, ez is csak egy ötlet, s a valóság nem ez lesz. Mindazonáltal az egyik performansz-meghívó szövegében Sisso nem regényként említi a művet, hanem képregényként. Kérdésünkre, mégis, miért, azt válaszolta, hogy részint a tervezett rajzok miatt, részint pedig, mert Rutkai Bori – aki az eredeti történethez illeszkedő, azt kiegészítő sanzonokat énekelt a performansz során, az előadás értékét tovább emelve, csodálatosan – „költői képek sora”-ként jellemzi a szöveget.
Ami így is van, a mű ennek ellenére sem lehet képregény, mert a „képregény” szó már foglalt, max. „költőikép-regény” lehetne – mégsem merjük kimondani, hogy nem lehet képregény. Mert valahogy – valamilyen, nem létező érzékszervünk útján – érezzük, legalábbis érezni véljük azt a valóság-nemvalóság közötti, keskeny ösvényt, mondhatni pengeélt, ahová Sisso terelni igyekszik minket. Azaz nem igyekszik, csak rámutat, vagy még azt sem, mindösszesen fölhívja a figyelmet, hogy ez az út létezik.
Vajon tényleg létezik-e ez az út? Nem csak attól van-e, hogy Sisso megy, s ha követjük őt, mi is megyünk rajta – az úton, mely: nincsen? Megvilágít-e valamit a bugyitűzből származó, megsokszorozott fénytörés, vagy a fénytörés a lényeg? Eszünkbe jut Sisso egyik mondása, még régről: „Egész életemben arra törekedtem, hogy a létezőből valami nem létezőt hozzak létre…” Vagy fordítva mondta? Nem létezőből létezőt? Meglehet.
Az bizonyos: Sisso egyre csak szórja szerte a saját maga létrehozta értékeket, engedi mások személyiségén átszűrni-felszikráztatni – a performansz eredetileg felolvasásnak készült volna, a társművészeket már ő vonta be, azon az áron, hogy saját szövegeiből kevesebb hangzik el, mert az időtartam adott –, s egyre csak tömöríti magát az értékhordozót, míg alig marad belőle más, mint maga a hordozó nélküli, testetlen érték.
Sisso, azért légyszi, fejezd be Az éjszakásnővért!

Farkas Csaba