„Vérem, mely értetek kiontatik…” - (Ambrus Lajos: Lugas – more patrio)

Phaidón Szókratészét látom. Élete utolsó estvéjét, mikoron megszabadulva a láncok súlyától, ágya szélén üldögélve, fájó térdeit dörzsölgetve arról elmélkedik, elválaszthatatlan egymástól gyönyör és fájdalom. Belépő barátai arcán komorság; csak nyugodt szavai képesek varázsolni rá derűt.
Tekintetét látom, szemei csillognak, mint a sárfehér üveges bogyói. Tudja. Ki kell innia a bürökkel teli méregpoharat, ám azt is, a bürök: forgás, a létezők körforgása (mj. konasz=forgás). Szemei sarkában nevető ráncok, mélyek, akár a szőlők között vezető löszös mélyutak. Teste felszíne csöndes, lankáira szőlők vésnek sorokat. Bőrét nap cserzette, ám alapvető tónusa, a rózsapír a felszín alatt áramló erek ajándéka.
Istenek titkait fürkészendő, magunk magasát elérendő egyetlen út létezik: az áldozat. Ím hát az alkalom, ejteni egy apró karcolást, s látni, mint bukkan felszínre egyetlen apró gyöngyben titkok titka: a BOR.

„Vérem, mely értetek kiontatik…”

(Ambrus Lajos: Lugas – more patrio)

„Végül is ketten maradnak: Isten és a bor.”
 H. B.

„Éneke szőlő, s délszaki lankák melegén érleli fürtjeit”.
R.M.R.

Ki analitikus szemléletmóddal terhelten fogja kezébe e könyvet, gyaníthatóan le a lényegről marad. Próbálná osztályozni, címkézni: szépirodalom, kultúrtörténet, miegyéb. Ám kellő távlat híján… ki egyes rezgési frekvenciákba vész, elveszíti a dallamot. Az élők terét, hol egyetlen egységgé állnak össze a sorok – legyenek írott, vagy realizált műé (pl. szőlőé); s legmívesebb mű esetén(!) ezek együtteséé akár.
Mindehhez azonban a magasba kell iramodni, föl a dűlőúton, azon magaslati pontig, hol a vidék már egészében áttekinthető: elsőtől utolsó sorig, s rajtuk túl a mélység kapujáig, egész a pincelejáróig.
Ha kellően kiélvezve fények smaragd játékát, szemünk az első sor első tőkéjén időre megállapodik, hogy majd hirtelen ötlettől vezérelve átugorjon az utolsóéra, sőt! azon is túl „Édentől keletre” gaztól fölvert parlagokra, présházromokra, üdülőházakra… fülünkben pillanatra fölsajdul a réges-régi Tammúz-sirató:

„(…)jajszó gomolyog föl bokortalan puszta helyekért,
jajszó gomolyog föl,
jajszó gomolyog föl tamariszkusztalan ligetért,
jajszó gomolyog föl,
jajszó gomolyog föl a kertért, méze-bora apadóban,
jajszó gomolyog föl(…)!”

E hangütés persze korántsem véletlen. Minthogy írásos történeti vonatkozásban elsőképp a sumérekre hagyatkozhatunk, a kellő súlypont, alapkő elhelyezését is nyugodtan rájuk bízhatjuk: a kacsos szőlővessző írásjeleik között egyaránt jelentette a szőlőt és bort – s külön jelző nélkül: az Életet. Hogy tovább gazdagítsuk a már nyilvánvalót, sémita-akkád nyelven a kurum - kifejezés egyaránt jelzett bort - és vért. Az életáldozat, a szőlőfürt lemetszése, kipréselése ugyanúgy tetten érhető az ugariti mitológiában, mint a középhettita katonai eskünél: „Ez nem bor, hanem a ti véretek”, vagy a hellének szétszaggatott Dionüszoszában – ám legmegindítóbban a keresztény eucharisztiában: „Vérem, mely értetek kiontatik...”.
Ha (s mennyiben láthatjuk, igen) létezik a szőlőnek-bornak misztériuma, az így mindenekelőtt az életáldozatban határozható meg. Ám mindennek létezik egy azt megelőző, másik lényegi mozzanata is; magához a borhoz vezető (élet)út: a tőről való gondoskodás, szüret, préselés, kierjedés (valamint az alkímiai arányok eltalálása), illetve az áldozat adásának-fogadásának minősége, ergo a mérték (szóphrón). Utóbbi esetében épp ezért szól ekként a kar Terszitészhez (Euripidész: Bakkhánsnők): te józan fővel tiszteled Dionüszoszt; s a szóphroném kifejezés nem csupán a mértékletességet, hanem éppúgy, amiként Hérakleitosznál: az önismeretet jelenti.

Nos, ha ebből a távlatból vizsgáljuk Ambrus Lajos könyvét, talán a rövidlátó szemek is megvilágosíttatnak, s a kérdéskör oda kerül, hová való, a legszentebb foglalatosságok körébe, hol „a mű a megváltás”, útja pedig, hol minden eldől, a dűlőé.

Csöndes, egy-szerű, mértékletes írás. Oly nyugodtan csordogál, miként a zöldár után lecsendesült folyó. Vajon honnan e mérték? Az élők, az élet szeretetéből? A vérvonal őrizéséből, melynek ereiben egybeérnek mind – ősök, szülőhon, kultúra, s a sorstársak; legyenek növények, állatok, emberek?
Persze a mérték (illetve helyes mértékeszköz) más is, a gyermeknek még szigorként, a felnőttnek már szomjúságként jelentkezik, és különféle ismeretek elsajátításában tárgyiasul. A latin nyelv ismerete (Szikszai Nomenclaturája), növények taxonómiája. A művelés módja (ld. Steiner). Ökofilozofikus gondolkodás (ld. Schumacher: „The small is beautiful”).  Nem is beszélve az élő néprajzi, kultúrtörténeti, pl. szépirodalmi tudásanyagról: Krúdy, Berzsenyi, Kisfaludy, Babits. A fegyvertársak számon tartásáról, oly borászokéról, mint amilyen Varga Sándor, Fekete Béla, Kaló Imre. Az ősi magyar szőlő-(Bakator, Juhfark, Sárfehér) és gyümölcsfajták (Pamuk-alma, szomolyai fekete cseresznye), és azok őrizőinek (pl. Ormánság Alapítvány) ismeretéről.
Mind-mind az arányok helyes föllelését segítő élő eszközök (így inkább alanyok), melyeken túl kertfilozófiai gondolkodásmód ragyog a maga organikus teljességében:
„…a szellemnek át kell hatolnia az anyagon, enélkül nincs semmi, nincs igazság, homály van, üresség és laposság (…) olümposzi tekintet nélkül nem születhet meg, újra és újra az élet kertjének gazdag és kimeríthetetlen metaforája.”(ld. 76. o.)
Ám van itt még valami. Ezen organikus teljesség mögött a legfőbb viszonyítási pont: a halál („Media vita in morte sumus”). Korántsem véletlen, hogy ezen illatos, dallamos, fénylő utazásnak, e csodálatos borkönyvnek a halálban végződnek utolsó sorai. Egy barát elvesztése. Egy barát gyermekeinek elvesztése. A legszeretettebb lény, a feleség elvesztése.
És ez az a pont, ahol Szókratészhez, és a bürökpohárhoz újra eljutunk. A kegyetlen, leírhatatlan sajgás pillanata. Napra nap, percre perc hal meg valami/valaki. Ha űrét be is foltozza az idő, s már egyre ritkábban fakad föl a férc, karcolatát örökkön őrzi a heg. Az első pillanat a legkegyetlenebb, mikor a szakadék még teljesen nyitva, s ekkor nem segít semmi, még a kert sem, mit az ember lát, pusztán a halál.
S bocsássa meg az ég, hogy befejezésképp most ideloccsintom magam keserű poharát. Még csak pár órája, hogy valaki ollóval hasítván föl egy régi festményem (melyen végtelen égre és tengerre egy apró zöld fűszál egy vörös cseppet ejtett), gyermekjátékot fabrikált belőle kislányomnak. Nem hibáztattam, nem tudta, mit cselekszik; sőt sajnáltam a szomorúságért, mit néki okoztam, mikor tudattam véle, mit maga nem tudott. Ám odakint, kertemben nem enyhíthette fájdalmam se a mandulafenyő, se a ciprusok gyanta-, se a geraniumok tömjénillata, vagy szívem kedvese, az aranymálinkó fölcsendülő éneke – mint kiszáradt fadarab ültem órákig ott. S eszembe jutott mind, kit elveszítettem egykor, írások, képek, tárgyak, növények, állatok, végül emberek; s kit mindközül legjobban szerettem, angyali dédanyám.
Most már szégyellem e fájdalmas bénultságot. Ugyan hogy mérhető egy súllyal tárgy és ember? Mértékemet veszítettem pillanatra ott. Visszaszerezni pedig – e könyv segített. Köszönöm, kedves Ambrus Lajos.

Hegyi Botos Attila