Psalmus Beatus - Egyszálének lemezbemutató koncert a pesti Újszínházban

"Olyan ő, mint egy transzgenerációs nőjelenség- fehérhajú nagyanyánk, ki ágyba tesz, aztán meg nagyszájú, huncut fruska. No és persze megannyi hang médiuma..." - Nem oly rég egy beszélgetés felvételét közölte az Irodalmi Jelen a világhírű magyar énekesnővel, aki legutóbb Weöres Sándor Psyché verseit adta ki. Most itt az új lemez, az Egyszálének, melynek ősbemutatója tegnap volt a pesti Új Színházban. Tudósítónk, Szili Eliz a helyszínen járt, rövid jegyzetét itt olvashatják.

Psalmus Beatus

Mintha a hatodik kerület egy ráncos bérház lenne és az Új Színház volna  az egyetlen közös rádiója a lakóknak, úgy gyülekezik a hallgatóság a langyos, vasárnap esti szürkületben az ajtó előtt. A műsor még el sem kezdődött, már mosolyognak az emberek, és mintha üveggolyók lennének, úgy gurulnak a fehér márványkövön, vörös kárpiton helyükre vígan, önfeledten, egyedül a jegyszedő matróna őrzi hidegvérét, és egy rutinos mozdulattal kicsavarja kezünkből a borospoharat („nézőtérrre az ilyesmi nem való”- konvenció-ó-ó-óóóó).
Teltház. A színes üveggolyók- akik emberek is lehetnének- egyszerre hallgatnak el, érzik, érezzük, jön, ittvan, mindjárt látjuk is, mert ebben a percben piros papucsában, spanyol rokolyában, pettyes pruszlikban bependerül a színpadra Palya Bea. Mesél, énekel, Beáskodik. A hangokat, melyeket a nagyvilágból vagy kishazánkból összegyűjtött, ujja köré csavarja, megpenderíti feje fölött s a közönségre szórja, mint egy vajákos szór füveket a fájdalomra. Sírunk, nevetünk, csukott szemmel, vagy éppen tátott szájjal hallgatjuk, mint avat be bennünket is a hangok alkímiájába. Végül még annak is kedve támad dalra fakadni, akinek a hangját rózsafából faragták, botfülünk csak úgy zengedez, zöldbe szökken, s virágot hajt nyomban.
Bea egyszálénekei valahonnan nagyon régről csendülnek fel, évszázados emlékeket rezegtetnek, de mindig az éppen aktuális jelenben kulminálnak. Olyan ő, mint egy transzgenerációs nőjelenség- fehérhajú nagyanyánk, ki ágyba tesz, aztán meg nagyszájú, huncut fruska. No és persze megannyi hang médiuma-sehol sem kezdődik és nincs vége sem. Költészete, zenéje árad, hömpölyög, mégsem ránt alant, s nem emel túl magasra sem- épp csak megtart embernek. Arra tanít, hogy örömöm, bánatom hogyan eresszem el, zengjem ki magamból, az univerzumba, hogy majd azután egyszálénekekben hulljon vissza valakire, mint ezen az estén hullotak  ránk éppen ezek a dalok.

Szili Elíz

Kapcsolódó cikkünk: Díva Budán - Találkozás Palya Beával