Lapunk szerkesztője és kertésze, Weiner Sennyey Tibor ismét úton van. Meghívást kapott Oslóba, ahol a nemzetközi Pen Klub rendez konferenciát az emberi jogokról, az azokért való kiállásról, az írók teendőiről, s azokról az írókról, akik valamilyen politikai ok miatt börtönbe kerülnek, vagy száműzik őket saját hazájukból. A konferencia előtt néhány napot Skandináviában utazgat szerkesztőnk, s hazaküldi úti jegyzeteit. A második részt itt olvashatják.

Ébennapló – Úton Skandináviában

Második rész

Megérkeztem Eskilstunába. Kaiser – uygur festőművész barátom – ott várt az állomáson. Felesége: Gül – azaz Rózsavirág –, és négyéves fia: Attila. Nagyon szépen élnek és négy-öt nyelven kommunikálnak: uygurul, kazahul, törökül, svédül és angolul természetesen. Finom vacsorával várnak. Csirkét sütnek, burgonyát, amelyhez egy görög salátához hasonlatos, de inkább törökös salátát eszünk. (Örülnek ajándékainknak, s örömük felvidít.) Epret is eszünk a vacsorához – Kaiser barátom kiemeli –, csak ez svéd az asztalon, s ugye milyen finom?! Nagyot sétálunk, bejárjuk a környéket. Minden csendes, a tóparton ér minket a lassú naplemente kezdete – este tíz után. Éjfélre sötétedik be teljesen és hajnali háromkor már világos van. Kaiserrel való beszélgetéseim mindig rendkívül tanulságosak. A svédeket tiszteli és becsüli, bármennyire is távol áll mentalitásuk az övétől és valljuk be, az enyémtől is. Gül szeretettel teli kritikus, akárcsak én. Különös vagy sem, de bennem rokont látnak, s úgy is bánnak velem, akár egy családtaggal. Az uygurok és magyarok testvérek. Kaiser a londoni egyetemen szerez éppen művészeti-doktori diplomát, míg Gül angolul tanul közgazdaságtant (és nem mellesleg remekül főz, sőt kiváló kenyeret süt). Kaiser felnyitja szemeim sok minden felől, különösen művészet és politika kapcsolatáról. Reggelre esik a hó. Májusi hó – mondják – aranyat ér.

*

Olvasom Ibn Fadlán ezerszáz esztendővel ezelőtti könyvében, hogy: „Takin mesélte el nekem, hogy a király szomszédságában található egy hatalmas termetű ember. Amikor megérkeztem az országba, kérdezősködtem felőle. „Igen.” – felelte ő – „itt volt valamikor az országunkban, de már meghalt. Ő nem tartozott sem az ország népéhez, sem a közönséges emberekhez. A története úgy hangzik, hogy valamelyik nap a kereskedők, szokásuk szerint felkeresték az Átil folyót, amely éppen megemelkedett és kiáradt. Egy nap váratlanul fölkeresett engem egy csapat kereskedő és azt mondták: ’Ó, király, egy olyan ember úszik a víz felszínén, aki ha hozzánk közel álló néphez tartozik, akkor nincs maradásunk ezen a vidéken, és nem marad más hátra, mint kivándorolni. Én pedig kilovagoltam velük együtt, amíg a folyóhoz nem értem, ahol szembetalálkoztam az emberrel. Az én könyököm szerint a hossza tizenkét könyök volt (vagyis legalább 6 méter magas). A feje akkora volt, mint a lehető legnagyobb üst, az orra pedig egy arasznál is hosszabb. Megrémített ennek az embernek a megjelenése, s ugyanolyan félelem fogott el, mint a többieket. Mi beszélni kezdtünk hozzá, ám ő egy szót sem szólt hozzánk, csak nézett bennünket. Elvittem őt a székhelyemre és írtam a wíszúni embereknek, akik három hónapra laknak tőlünk és felvilágosítást kértem az óriás felől. Ők tudatták velem, hogy ez az ember Ja’dzsídzs és Ma’dzsídzs (azaz Góg és Magóg) népébe tartozik. Allah – dicsértessék és magasztaltassék – minden nap kihoz nekik a tengerből egy halat. Azt eszik. Ha többet esznek, mint elegendő, akkor meghalnak. Fal veszi őket körbe hegylánc és tenger alakjában, s csak egy kapu van, melyen kijöhetnek onnan, midőn az utolsó idők közelednek.”
Miközben vacsorázunk kérdezősködöm az ablakban álló kis szoborról, melynek rőt szakálla, robusztus piros teste van, vállán pedig hatalmas bunkót cipel. Kaiser meséli, hogy messze innen Északra járt egy ízben, s az ottaniaktól kapta ajándékba, akik láttak egy hat méter magas óriást, s hogy el ne felejtsék, íme kifaragták. Csak magamba gondolom, hogy íme Góg és Magóg népéből egy megjelent.
 

*
 

Bejártuk Eskilstunát Güllel és Kaiserrel. A könyvtárban arról érdeklődtünk, hogy miként lehet eljutni a Valhallába. Mire a könyvtáros elnevette magát, és azt mondta, hogy nincs már ott senki. Az Istenek elköltöztek, és ha megtalálom őket, akkor feltétlenül értesítsem. Megígértem neki, hogy úgy lesz. Hátrahagytuk a túl rendes várost, a túl tiszta utcákat. Én szeretem a rendet és a csendet, s vágyom, hogy hazánkban tisztaság és béke legyen. De itt túl sok ez nekem. Kedvem támad hangoskodni, sőt eldobni egy csikket akár. Sokan járnak kerékpárral, s a bringák nincsenek lezárva. Nagyon csendes nép ez. S a szemükbe nézve látom, hatalmas odabent a feszültség, mert isteneik lakhelye valóban üres. Olyan kicsi és fekete vagyok én itt, mint Ibn Fadlán vagy Tyrker lehetett egykoron.
 

*
 

Repcemezők mellett vágtatunk, s nemsokára odaérünk a Sundbyholms szurdokhoz, ahol a Sigurdsristinngen rúnakő van. Az északi költészet egyik legrégebbi és legnagyobb varázserővel rendelkező nyoma. Mikor megérkezünk csupasz és holt ezeréves tölgyfára leszek figyelmes. Tudom, hogy merre kell menni. Mintha már jártam volna itt. A kőre ez van vésve: „SIGRID : GJORDE : BRO : DENNA : MODER : ARIKS : DOTTER : ORMS : FÖR . SJAL : HOLMGERS : FADER : SIGFIRDS : MAKE : SIN” – persze mindez rúnákkal és rajzokkal. Kaiser segít lefordítani, s mindez nagyjából – tehát nem pontosan – annyit tesz, hogy „Sigrid anya épített itt hidat fiaival Alriksel, Dotterrel, Ormussal szolgálatként. Sigrid anyával pedig férje, Holmgers atya volt.” Mert aki másoknak hidat épít különböző partok között, az a mennybe jut, tartja az Észak ősi költészete. Mert aki szolgál, az szolgálatában találkozik az istenekkel.   

Weiner Sennyey Tibor