Jókaizó Mikszáth és a megrövidítve is csapdába esett részeges lírai én – helyzetkép a magyar nyelv és irodalom érettségiről

Bármennyire is keressük a kákán a csomót, bármennyire is náspángoljuk a magyar oktatásügyet, hogy gyermekeink az előző tagmondatok jelentős részét talán nem is értették volna, az idei magyar érettségin nehezen találhatunk fogást. Aki pedig még mindig az ismereteket és a lexikális tudást kéri számon a feladatlapon, annak megnyugvásul szolgálhat, hogy ha gyermekeink nem tudták volna megmondani az előző mondat zavarkeltő szavainak szótári jelentését, a szövegkörnyezetből csak-csak kikövetkeztethették volna.

Jókaizó Mikszáth

és a megrövidítve is csapdába esett részeges lírai én

– helyzetkép a magyar nyelv és irodalom érettségiről

Az elmúlt évek legjobban sikerült magyar nyelv és irodalom írásbeli érettségije a bravúros szövegválasztással a 19. századi magyar irodalom két meghatározó íróegyéniségét is megidézte Mikszáth Kálmán Jókai-esszéjének zárlatával. A szövegértés rejtett érdeme pedig éppen abban keresendő, hogy a maturáló az ismeretlenben az ismerőssel, a feltehetően először olvasott részletben két meghatározó irodalmi alakkal találkozhatott. Így a magyar érettséginek a tárgya maga az irodalom maradt Mikszáth esszéstílusának kiváló képeivel, önmagában is hasznos megnyilatkozásával arra vonatkozóan, hogy miként kellene egy embernek egy másik emberről a személyes kötődés és a szakmai távolság között egyensúlyozva véleményt mondania.

A szöveg időbeli távolságát megfelelően ellensúlyozta a bekezdések számozásával a vizsgázóknak nyújtott mankó, amely a rendelkezésre álló – és általában kevésnek mutatkozó – 60 perc kihasználását is jelentősen megkönnyítette. Az egyértelmű kérdések és feladatok között valóban az eszköztudásra épülők domináltak, bár ezek között az előző évekhez képest egyre jelentősebb szerepet kaptak a kétesélyes (igaz-hamis variációkra épülő) példák, amelyek az érettségi szerencsejáték jellegét erősítik. Ezek azonban néhány esetben csak akkor érnek pontot, ha a vizsgázó a válaszát érvekkel is alátámasztja, így a tippelésnél némileg összetettebb gondolkodási műveletekre is szükség volt. Amíg a dolgozat kizárólag a Jókai lelkét a sima tóhoz és a selyemgubóhoz hasonlító kép felismerését kéri, addig a szövegértés tetemes részét kitevő, különböző jellegű érvelő feladatok a Mikszáth-esszé konkrét szöveghelyeiről származó példák, kifejezések, idézetek kiemelését. Nem bonyolódik tehát olyan aprólékos követelésekbe, hogy miért éppen a selyemgubó és a sima tó szerepel az adott hasonlatban, hanem az egyéni véleményalkotást és a mélyebb értelmezést a szövegalkotásra hagyja. Pedig milyen jó volna tudni, hogy miként csapódik le a diákokban Mikszáth érzékletes szóképe, és miként válna sajáttá a hasonlat az értelmezőben, aki a vizsgadrukk idejére maga mögött hagyott irodalomórákon talán tapasztalta már az élményközpontú és egyéni meglátásaira építő magyartanítást.

Részlet a feladatlapból

Az egyéni bravúr, a személyes vélemény és elemzőkészség bizonyításának terepe a 180 perces szövegalkotás, melynek első és talán legnehezebb lépése az érvelés, az egy mű értelmezése, illetve az összehasonlító verselemzés közötti választás. Az érvelés inspiratív Spiró-idézetét egyes vélemények túlzottan provokatívnak értékelték, és sarkítva így fogalmaztak: „ravasz, ördögi provokáció szülte ötlet volt” (Apáti Miklós, Magyar Hírlap, 2009. május 6.). Amellett, hogy Spiró György érettségiző gyermekét valóban feszélyezhette az édesapa nevével fémjelzett citátum, a gondolatébresztő sorok a kötelező olvasmányok átírásával kapcsolatban nem oly régen fellángolt vitában engedték szóhoz jutni a leginkább érintetteket:

   „A nyelvvel kapcsolatban különben az jut eszembe, hogy a magyar irodalom veszélyben van, mert
   rohamosan csökken az olvasók száma a fiatal generációkban. Régóta tanítok egyetemen, ott is
   látom. A baj az, hogy az általános iskolában nem szerettetik meg az olvasást a gyerekekkel.
   Meggondolandó, nem kéne-e átírni egy csomó régi nagy magyar művet, például Jókai regényeit,
   hogy lehessen őket élvezni. A szavak felét a mai gyerekek nem értik.” (Az érettségiben szereplő Spiró-interjúrészlet).

Az érintettek pedig bármelyik irányba elindulhattak, vagy akár egyszerre mindkettőbe, hiszen a javítókulcs hangsúlyozza: „a dolgozat értékét nem befolyásolja, hogy a vizsgázó miként foglal állást”. A diáknak nem kellett sem magáról, sem korosztályáról dehonesztáló kijelentéseket tenni, csupán az adott problémát bármilyen szempontból érvekkel és példákkal körüljárnia. Ha pedig ennyi provokációt nem bír el a magyar kultúra, a magyar érettségiző korosztály, és ennyire félünk, hogy valami megmozgatja őket, akkor ismét csak bólogató, érvek nélkül is mindenbe belenyugvó generációkat nevelünk fel.

A javítási útmutató részlete

Ha azonban az érvelés problémafelvető mottója kevésnek mutatkozott egy pároldalas esszé megírásához, a Lázár Ervin-kánonból élesen kilógó Csapda című novella elemzése kínált lehetőséget az eldurvuló gyermeki játék bemutatására. A szoros olvasásra építő és a játék átalakulására fókuszáló szövegalkotás a tavalyi szempontokhoz képest kevésbé volt kíváncsi a lelki folyamatokra (gondoljunk itt a Petelei-novella lélektani elemzésére), hanem inkább a szerkezeti és nyelvi felépítésre helyezte a hangsúlyt: a tér átalakulásától a szereplők elnevezéséig. Az esetleges hiányérzet pedig éppen abból adódhat, hogy a jelen kor eseményei is hasonló problémákkal szembesítenek, amelyek miatt talán a motivációkra is kíváncsiak vagyunk, nem csak a következményekre.

Vörösmarty és Petőfi bordalainak összehasonlítása csak abban az esetben jelenthetett veszélyt az elszánt elemzőnek, ha a maturáló négy év alatt nem ismerkedett meg a lírai én fogalmával, és könnyelműen iszákosnak bélyegezve a szerzőket az alkotás alapvető eszközének tekinti a tudatmódosító szert. Mivel két konkrét esetben előfordult a fenti malőr, az összehasonlítás új feladatokat is ró a tanárokra: nyomatékosítani a lírai én és az elbeszélő fogalmait, hogy aztán ne okozzon gondot senkinek a borvirág kutatása a megkopott írói (festett) portrékon. Az összehasonlítás szempontjai azonban, amelyek a hangnemre, a stílusra és a beszédhelyzetre épültek, egyrészt meglepően általánosak voltak, másrészt pedig magukba rejtették a szerző és a lírai én szigorú distinkciójának megkerülhetőségét. A Petőfi-vers pedig igazi csemegeként szolgált, és talán azt is hűen bizonyította, hogy a 19. századi humor és „lazaság” ma is képes lehet mosolyt csalni a harmadik óra végére már az izgalmáról is megfeledkező vizsgázó arcára.

Részlet Petőfi Ivás közben című verséből

Az idei évben talán elmaradnak a megszokott botrányok az érettségi körül, mert bármennyire is kínos bevallani: kezdünk belejönni. A készség- és képességfejlesztésre épülő oktatás rutinjának kialakulása után azonban jogosan kérdezhetjük, hogy ha csak a megismerés feltételeit teremtjük meg a diákokban, mi lesz a megismerés tárgyával. Mi lesz a kultúrával, a múlttal, amely a fejekből a könyvekbe szoruló felesleges, mert kevésbé alkalmazható tudás lesz? Elég lesz-e az alkalmazható tudás fejlesztése ahhoz, hogy kialakuljon egy igény a művelődésre, olvasásra? Ezt minden bizonnyal a leghitelesebben csak az érettségizők idei érveléséből tudhatjuk meg.
 

Boldog Zoltán