Zsámbéki kultúrtúra - Retkes Máté a Jörg Immendorf kiállításról
Most, a 21. század elején éppen olyan aggasztó és kiélezett a helyzet, mint volt, teszem azt, harminc évvel ezelőtt, a művészeknek és íróknak mégsem futja többre holmi vásári komédiázásnál, humbuknál, léha monológoknál. Olyasmi ez, mint valami szemfényvesztő hakni, ahol unottan el-elrontható a szöveg, hiszen „úgysem veszik észre…”
Zsámbéki kultúrtúra
– egy cinikus vad víziói
Ez év elején nyílott az első kiállítás a zsámbéki Zichy-kastélyban, melynek során a Munkácsy-díjas Szikora Tamás festményei kaptak helyet a nemrégiben felújított, impozáns épületegyüttesben. A magánerőből finanszírozott kezdeményezéssel a főváros (és környéke) egy csodálatos kiállítótérrel és kulturális központtal lett gazdagabb, melyben március 22-étől Jörg Immendorff, a német neoexpresszionista (és „új fauve”) grafikai munkásságát átfogó tárlat tekinthető meg.
Sok szempontból aktuális a nemrégiben elhunyt német művész (volt Beuys-tanítvány) kiállítása. Aktuális, mert - bár politikai és társadalmi helyzetünk első pillantásra nem tűnik olyannyira kiélezettnek – hiány mutatkozik művészeink körében a nemesebb és cizelláltabb állásfoglalásból. Mert Jörg Immendorff cinizmusa afféle „nemes” cinizmus, mely magából a lélekből ered; önmagával vív harcot, hogy ártalmas voltát megcsúfolja, és rendkívüli színészi képességről téve tanúbizonyságot jelmezbe öltözik: mert ha önmaga marad, felmorzsolódik, elfogy, eltűnik ebben a tragédiában, ami az elmúlt évszázad során végigsöpört az emberiségen. Komoly – a lehető legkomolyabb- szerepjáték ez, mert a legkomolyabb szerepvállalást jelenti. Immendorff felveszi a kesztyűt, elfogadja a hazugságrendszerek kihívását és válaszol rá – olykor viccesen, olykor iróniával; hol színek parádéjában, hol szomorú feketében. Égetően szükséges lenne ismét felvennünk az Immendorff és társai által oly sokat használt álarcokat és maszkokat, mert hazugságrendszereink finomodtak, művészeink pedig, afféle elefántként törnek-zúznak, ha politikáról, vagy társadalomról esik szó.
Mire is gondolok? A huszadik század kórisméje ez a kiállítás, afféle „kórbonctani jelentés”, mely így, együttesen szépen leltárba veszi, felcímkézi az elmúlt hatvan év elfajult és túlhaladott (vagy meghaladott) ideológiáit, a legmagasabb fokú cinizmussal és iróniával fűszerezve és színesítve a valóság már-már elviselhetetlen igazságát. S ez a cinizmus és irónia bizony ritka fűszer manapság. Korunk sajátossága, hogy minden hangos. A művészek felszólalása is hangosabb, de nem érthetőbb, vagy tisztább; inkább ordibálásra (még csak nem is ordításra) hasonlít.
Az álarc lecsendesít, mert hangfogó, mert el lehet bújni, mert szerepet lehet játszani.
Miféle álarcokat használ Immendorff? Majom és disznóálarcok, agresszív birodalmi sas-maskara, bohócok. Komolytalan figurák, melyek komoly dolgokat tesznek, s komolyan beszélnek. A hazugságrendszerek mindent bizonygató komolysága ellen csak így lehet fellépni.
Most, a 21. század elején éppen olyan aggasztó és kiélezett a helyzet, mint volt, teszem azt, harminc évvel ezelőtt, a művészeknek és íróknak mégsem futja többre holmi vásári komédiázásnál, humbuknál, léha monológoknál. Olyasmi ez, mint valami szemfényvesztő hakni, ahol unottan el-elrontható a szöveg, hiszen „úgysem veszik észre…”
Ideje lenne ismét eltanulni a művész cinizmusát! Finom, cizellált cinizmus ez, nem afféle kapudöngetős üvöltözés, amint az manapság szokás. Aktuális hát az Immendorff – kiállítás; merőben aktuális, s a legjobb lenne, ha nem lenne az.
Jörg Immerdorf képe
A Zichy-kastély felújításának és kulturális központtá alakításának gondolata a megvalósításban is életképes maradt. Kiállítótérként tökéletesen funkcionál, a kortárs képzőművészet minden vállfajának potenciális befogadója. Szobrász- és installációs tárlat éppúgy megtalálja helyét, mint grafikai- vagy festészeti kiállítás. Mindez köszönhető a régi-új belsőépítészeti kialakításnak. Alapjaiban a „hagyományos” múzeumok, gyűjtemények kialakítását követi (minthogy a kastély szerkezetéhez feltehetően ez a mód állt a legközelebb); folyosók és kisebb –nagyobb terek adják a legváltozatosabb kiállítási lehetőségeket.
Az Immendorff - kiállításon éltek is ezekkel a lehetőségekkel: harmonikus rendszerben helyezték el a kastély számtalan termében és folyosóin a színes és fekete-fehér nyomatokat, festményeket. A megnyitó szokatlan hossza egyáltalán nem vált hátrányára a kiállításnak, hiszen a változatos programsorozat szüneteiben (vagy akár a programok alatt) nyugodtan „csemegézhettünk” az immendorffi világ vízióiból.
Jörg Immendorf képe
A megnyitó M. Kecskés András mozgásszínházával vette kezdetét. A táncot Immendorff képei inspirálták, s ez minden pillanatban érezhető volt. Afféle küzdelemmé vált a tánc, a lélek láthatatlan küzdelmévé, amikor eszme és értékrend és erkölcs vitázik, amikor mindegyik szólni akar, „mert ami odakint folyik, az már tűrhetetlen!” A táncművész, a kastély külső és belső adottságait remekül használva, kétségbeejtő és felemelő mozdulatsort mutatott be. Félelem és harag, elkeseredés és a tisztaság felemelkedése, jó és rossz harca – számtalan párhuzam és példa, mind szükségtelen, hogy felsoroltassék, mert leírhatatlan az erő, amely az előadáson hullámzott végig.
M. Kecskés András Hartzoid zenéjére komponált táncát a kiállításról készült riportfilm vetítése, majd Szakcsi-Lakatos Béla lenyűgöző koncertje követte, melynek a kastély gyönyörű kápolnája adott otthont, ami így - túlvilági misztikumával és csodás akusztikájával, tökéletesen bűvkörébe vonva a hallgatóságot – ismét betöltette eredeti, szakrális funkcióját. A megnyitó filmvetítéssel ért véget, s mindez a változatos program, az immendorffi életmű bőkezűen mért szeletével, a finom borokkal és süteménnyel (melyek az efféle megnyitók örökös kellékei), és persze a gyönyörű zsámbéki milliő, bátran mondhatom, hogy érdemessé tették hétvégi „kultúrtúránkat”. Utóvégre csak annak a vágynak a kifejezése marad osztályrészem, mely fennhangon szól bennem: ne maradjon abba ez a zsámbéki kezdeményezés! Figyeljenek fel rá más városok, falvak is, „tehetős személyek” és kevésbé tehetős műpártolók- és kedvelők, hogy egyre több és több, ehhez hasonló menedékre leljenek a művészek – és műveik.
Retkes Máté
Fotók: Völgyi Dóra
