Túl a határokon III./I. - Hegyi Botos Attila a Könyvfesztiválról

Míg én a holland előadáson üldögélek, feleségem, s négyéves leánykám a gyermekprogramokon időz. Várom beszámolójuk, bár nem várok csodákat: nem is kapok. A gyermekprogramok olyanok, mint mindig, s bárhol a városban; kis kézműveskedés, bábjáték, könyvek és kiadók arzenálja, korunk szokása szerint szeméttől a drágakövekig. Korszaki mitológiai alakokként felbukkan Amidala hercegnő és Van Kenobi mester is; háromszor haladok el a „Gyermeksarok” környezetében, mintha mindenütt ők lennének, mindig beléjük botlom. A gyermekprogramok kiemelkedő eseménye a kedves Nordqvist-mester dedikációja: kígyózik is a sor, ki ezt végigállja, bármely jutalmat megérdemel  (ugyanez a helyzet a büféknél is).

Túl a határokon I.

(bevezető gyanánt…)

Április 25, szombat. A Könyvfesztivál harmadik napja. Minthogy az első kettőre alkalmam nem volt kimenni, le a Millenárisba az újszülött ártatlanságával buszozom. Napokig reménytelenül próbáltam áttekinteni e temérdek programot (16 oldalnyi terjedelem monitoron való áttekintése kétségbeejtő vállalkozás, pláne, ha az embernek mindeközben egyéb irányú elfoglaltsága is akad). Ám minekutána hellyel-közzel valamiféle kép mégis kialakul bennem, lép be a következő probléma: a torlódás. Mert persze azok a kerekasztal-beszélgetések, melyek felé szívem húz, naná, hogy időben szimultán kerülnek megrendezésre. S minthogy az emberi lény nem igazán rokonítható azokkal az a lidércnyomásos anime-csodalényekkel, melyek több személlyé replikálva maguk, lehetnek egyszerre több helyen, (jaj!), döntenem kell. Végül sikerül; délelőttre, délutánra egy-egy programot; előbbi ki is tölti a délelőttöt; utóbbi mellé egy kis atmoszféra-szívás is belefér.

Egyébiránt tetszik a helyszín, a Millenáris jó választás, na korántsem a „káprázatos” épületsor, mely leginkább a romhalmazba oltott futurizmus képzetét kelti bennem (talán kelet-európai szokás hulladékba gyökértelen fikciót ültetni), annál inkább a genius locii. Merthogy a hely valóban varázslatos, itt a rózsahegyi dombok déli lábai előtt, temperálva a városi hőszigettől: egy szeletnyi Dél. S bárhogy is átkozzam az átgondolatlan, ad hoc modernizmust, le a kalappal a fény, s vízjátékok előtt; a csillogó üveg- és vízfelületek igencsak megtáncoltatják a napsugarakat. Határozottan jólesik. S habár a költészet méltó helyének nem a tákolt pavilonokat (bár korunkban minden ideiglenes), hanem miként a régiek, a szent ligeteket tekintem a szabad ég alatt, elnéző vagyok, s teszem ezt a hely szelleme okán. Legalább e helyt én emlékezzem róla meg.

Míg én a holland előadáson üldögélek, feleségem, s négyéves leánykám a gyermekprogramokon időz. Várom beszámolójuk, bár nem várok csodákat: nem is kapok. A gyermekprogramok olyanok, mint mindig, s bárhol a városban; kis kézműveskedés, bábjáték, könyvek és kiadók arzenálja, korunk szokása szerint szeméttől a drágakövekig. Korszaki mitológiai alakokként felbukkan Amidala hercegnő és Van Kenobi mester is; háromszor haladok el a „Gyermeksarok” környezetében, mintha mindenütt ők lennének, mindig beléjük botlom. A gyermekprogramok kiemelkedő eseménye a kedves Nordqvist-mester dedikációja: kígyózik is a sor, ki ezt végigállja, bármely jutalmat megérdemel (ugyanez a helyzet a büféknél is).A holland előadás múltán amúgy nékem is vásik a fogam a három, dedikált ingyenkönyvre (na nem azért, mert ingyenre bukó magyar vagyok, inkább zsebem jelenlegi lapossága okán); de mindezt kivárni… inkább fölmarkolom a családot, irány vissza a hegyre, haza, ebéd, s csak azután, immáron egyedül vissza.
Városi szokás szerint délutánra felszaporodik a tömeg; lehetőség szerint kerülöm az ismerősöket (hál’isten, nincs túl sok), hogy azt a pár baráti arcot, kit igazán szeretek, annál nagyobb örömmel üdvözölhessem. Előbb beülök a Transylvania Mundira (a nap kimagasló élménye), utána pár mondat pár baráttal; végül már csak céltalanul lődörgöm kicsit, impressziókat ízlelgetendő. S minthogy burkolt, félkorcs ludita vagyok (számítógépet pl. használok), sejthető, milyen élményekkel. Inkább az arcokat figyelem (van itt mindenféle), végül már azokat sem. Irány haza, írni.
Tényleg technika-ellenes nap ez. Az előadásokon sorban csődöltek be a mikrofonok (délelőtt, délután), most az én gépem van soron. Darabokra szedem. Hiába. Közben múlik az idő… az est. Végül beszerzek egy gépet. Vasárnap hajnal van. „Túl a határokon” – rajzolódik ki a képernyőre, s rögvest ki is derül, miért. Az első szempont persze a nyelvi identitás, ám, mi lényegesebb, közöttük egy-két oly alkotó, kiket valóban nem lehet egyetlen forma keretei közé kényszeríteni.
Két esemény jő tehát, hat mű és cca. nyolc előadó, vágjunk hát bele.

Folyt. köv.

Hegyi Botos Attila