Túl a határokon - 3/III. - Hegyi Botos Attila a Könyvfesztiválról

A tűz és a sivatag misztériuma kapcsán persze sok mindent felhozhatnánk, a felületes véleménnyel szemben egyet nem, hogy gyilkos, élettelen. Mondjuk inkább azt, hogy „kegyetlen minden angyal”, vagy azt, hogy lélek kérdése, mennyit visel belőle el, mennyi az, mi melegít, s hol a határ, ahol gyilkossá válik. De úgy van ez, mint az irodalommal, bárminémű étekkel, itallal: mindenki azt és oly mértékben vegyen magához, amit még épp elvisel…(Transylvania Mundi (Koinónia): Eginald Schlattner: Fejvesztett kakas. Nicolae Steinhardt: Napló a boldogságról. Lorand Gaspar: Közelítés a fényhez)

Túl a határokon III.

Égi fénynek útja

(Transylvania Mundi (Koinónia):
Eginald Schlattner: Fejvesztett kakas
Nicolae Steinhardt: Napló a boldogságról
Lorand Gaspar: Közelítés a fényhez)

Végül megérkezünk ide is (pontosabban ki-), át határainkon. Jelesül a fényre. Komoly embereknek komoly alkotásokat; borisszáknak tán fölösleges elmagyarázni, végére hagyja az emberfia a kemény hegyi bort (bár e kategóriába az aszú is belefér, másként, naná). Beszélgetők, méltatók: Visky András, Tillmann József, Varga Mátyás. Magára valamit adó elme számára e névkoszorú több, mint beszédes. Nevezhetnők míves cégér-együttesnek akár.
Tillmann hozta a rá jellemző adekvátságot, még inkább immanenciát (mely számomra nem volt ismeretlen, mondhatni találkoztam személyével barátian már), a szakrális egzisztenciális alapokra építkező, kellően cizellált, finomszavú művészetfilozófusi jelenlétet („…szád légyen illatos kehely”).
Másik kettőt személyesen még nem volt alkalmam ismerni. Nem okoztak csalódást. Varga költői érzékenysége (volt egy pont - az utolsó – mikor torkában föltolultak a könnyek, látta, aki látta, nem az én ügyem, inkább csak a legendához tesz hozzá; no persze a legfőbbet(!), az át- és megéltséget). Visky egy másik történet, „Morgenstein kapatosságáról” írott versét pont a szombati ebéd két fogása között szavalta el kislányom, Mimi (persze némi szerepem lehetett e történetben: gyaníthatóan fennhangon elmormogtam e napon, ő meg már ismerte régről).
Nagyon összeszedett emberi jelenség (kellő extrovertáltság a benső tartalmakon túl, gyors reakciókészség, finom jelfogó).

A művek. Megelőzendő a részletes, helyszíni „megéltséget”, most röviden az általános leírásokra támaszkodom.
Schlattner: „az első író, aki szembenéz az erdélyi szász irodalomban mindeddig elhallgatott tragikus ténnyel, hogy 1943-ban a szászság zöme lelkesen Hitler katonájának állt”.
Steinhardt: „a töredékekből összeálló Gulág-regény könnyedséggel ötvözi az orosz nagyregény formát a francia esszé eleganciájával, az augustinusi Vallomások mély közvetlenségével, a keleti és nyugati misztikusok költészetével, nem utolsósorban pedig a zsidó bölcsességi irodalom gazdag szöveghagyományával”.
Gaspar: A mindig analóg fekete-fehér vagy színes technikával készülő fotográfiák sötétségből, a nem láthatóból való "előhívása" jól példázza a fotográfus és a világ között létrejövő, elmélyült, leginkább a magányos meditációhoz hasonlítható dialógus megszületésének a folyamatát”.
S itt az idő, komolyabban nekiveselkedni.

Eginald Schlattner: Fejvesztett kakas (Visky-méltatás)

Visky személyesen megélt tapasztalatai szerint, Schlattner az „utolsó szász”; evangelikus lelkész gyülekezet nélkül, egy oly templom gondozója a romániai Veresmarton, melynek „Berlinnél régebben állnak falai” (a Templom Őrizője, mondom én). Élte a hajóskapitányé, ki utoljára hagyja el a süllyedő hajót. E helyütt, ezen „adventi időben” várja a szász kultúra halálát. Gyászhintón várakozik koporsója (a hagyományoknak megfelelően), s arisztokrata származása okán jelentős „hintógyűjteménye” van, mely hintókon finomabb lelkű vendégeit meg is utaztatja (hintózás a Holtak Ösvényén, teszem hozzá). Tündérmesének tűnhetne, piszkálható legendának (korunk kisstílűsége), ha ez számára nem a természetesség, a magától értetődés világa volna.
Ennyit az íróról; s a műről is csak módjával (vegye magához az ételt, ki a boltba betér, ez az étvágygerjesztő lesz csupán):
A mű ideje a világháborúé, mikor az anyaországtól rég elszakadt szászok a környező erdőkben pogány isteneknek kezdenek áldozni (tragikomédia, megesik, hogy a végzet csöppet sem patetikus módon közelít). Eredmény: szászok tömeges kivándorlása, egy szigeti, erdélyi szász kultúra hanyatlása. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Nicolae Steinhardt: Napló a boldogságról (Tillmann)

Kellemetlenül érzem magam, mert erről inkább Tillmann J. A. lenne hivatott szólni (én nem olvastam e művet (jaj, de szeretném!), s a nélkül hozzászólni pont ezen műhöz nem lehet.  Méltatója szerint minden határokon túli, az egész európai kultúrában példátlan alkotás (hiszek neki, a felolvasott részletek ezt elég megrázó mód igazolták).
Nevezzük börtönprózának szó szoros, és szakrális értelmében egyaránt, melyet igencsak intenzív költői nyelv, és filozófiai, teológiai mélység jellemez. Ami élesítheti még a figyelem dárdáját, az a zsidó születésű író ortodox kereszténységre való áttérése a román börtönökben. Pascali távlatok, Pilinszky-i érzékenység, de a könyvben példának okáért fölbukkan Simone Weil neve is…

Lorand Gaspar: Közelítés a fényhez (Varga Mátyás)

Ez utóbbi okozta a legnagyobb főtörést határokon túli személyisége (divatos szóval: „multikult”, a torkán nyomnám le a nyelvét, ki ilyet mond) okán. Mainapság egyre több az ilyen lélek (igen ingatag teljesítménnyel persze, valós terhek megéltségei híján, bár a modernizmusból fakadó pszichés anomáliák kétségkívül eléggé terhelők), s jómagam is e bajban senyvedek (bocsánat az indiszkrécióért, de én ekként éltem át). De ami leginkább ezen fotóalbum átlapozgatásakor megviselt, az a tűzlényegűség, mely mondhatni, Herakleitosz tüze, vagy a magát kereső Uriel arkangyalé (ld. Clive Barker, jó tollú horroríró), s mint Arábiai Lawrence-é („szeretem a sivatagot, mert oly tiszta”, kb.).
Erdélyi származás (akár az előzőek), -vakációk, francia állampolgárság, sivatagi utak (Betlehem, Palesztina, Szíria, Tunézia – mea culpa, ha tévedtem). Hivatása sebész (!), mely szintén tűzelvű foglalatosság, emellett kitűnő fordító (Rilke, Szeferisz!), s nem csekély mód fáradozik Pilinszky francia megismertetésén is… Kimagasló (bölcseleti) költő, tollforgató (pl. Goncourt-díj), s Fény-képész.  Utóbbi tevékenységének produktumairól elmondható, hogy eleddig csupán szórványokban, illusztrációkként voltak elérhetők, s hogy albummá foglaltassanak, ez az első alkalom (köszönhetően a Koinóniának, s Viskynek, s honnan fútt a szél, Varga Mátyásnak – az ő falán függ egy fotográfiája).

A tűz és a sivatag misztériuma kapcsán persze sok mindent felhozhatnánk, a felületes véleménnyel szemben egyet nem, hogy gyilkos, élettelen. Mondjuk inkább azt, hogy „kegyetlen minden angyal”, vagy azt, hogy lélek kérdése, mennyit visel belőle el, mennyi az, mi melegít, s hol a határ, ahol gyilkossá válik. De úgy van ez, mint az irodalommal, bárminémű étekkel, itallal: mindenki azt és oly mértékben vegyen magához, amit még épp elvisel…

Hegyi Botos Attila