Szakmailag kifogástalan és ugyanakkor olvasható lap – így hangzik Erdély egyik legnagyobb gondolkodója, a nyelvész Szilágyi N. Sándor véleménye a Székelyföldről, büszkélkednek a szerkesztők, joggal. Mint ahogyan azzal is, hogy a májusi, Kányádi nyolcvanadik születésnapjáról megemlékezendő lapszámot két és félezer példányban nyomják.
 

ŐK OTT, MI ITT

A Székelyföld bemutatkozása Szekszárdon

A tizenkét éves csíkszeredai kulturális folyóirat, a Székelyföld négy szerkesztője mutatta be a lapot a szekszárdi Illyés Gyula Megyei Könyvtárban április 23-án – és szerzőként maguk is felolvastak verseik, elbeszéléseik közül. Fekete Vince és Lövétei Lázár László költőket, valamint György Attila és Molnár Vilmos írókat Gacsályi József könyvtáros kérdezte tevékenységükről, hitvallásukról.

   A beszédtechnika oktatásáról szóló tanulmány, beszélgetés egy állatorvossal, vagy éppen a népi gyógyászatról írott dolgozat éppúgy megfér a Székelyföld kulturális folyóirat hasábjain, mint a könyvismertetések, recenziók, elbeszélések és versek. 1997 óta jelenik meg a lap Csíkszeredában, oldalain helyet biztosítva nemcsak székelyföldi és tágabb értelemben vett erdélyi, hanem magyarországi szerzőknek is. Határokon kívül is meg belül is van a Székelyföld, mutat rá Gacsályi: a lap talán éppen attól székely, hogy egész Magyarországot képviseli. Teszi ezt nem belterjessé válva, nem politikai szekértáborok alapján válogatva: értékmérője egyedül a minőség.

   Az idén József Attila-díjjal kitüntetett költő, műfordító Lövétei Lázár László, a Székelyföld szerkesztőségi titkára egy eklogáját olvassa föl, az „ó, én marha!” rácsodálkozását hallgatóiból is kiváltva. 

   Őt György Attila szerkesztő, prózaíró követi rusztikus székely történetével, melyből megtudhatjuk, hogy a sárgarépa ára „ha harminc, akkor murok!” – de csakhamar súlyosabb témákhoz érkezünk el Fekete Vince főszerkesztő-helyettes verseivel, akit „kilökött az anyaöl, meg is szült és meg is ölt”. 

   A sort a Márai-díjat a kultúra napján átvett Molnár Vilmos zárja: „Ha szentimentális lennék, biztos, hogy erről eszembe jutna az elmúlás, de nem vagyok szentimentális, biztos, hogy az elmúlás eszembe sem jut.”

   Szakmailag kifogástalan és ugyanakkor olvasható lap – így hangzik Erdély egyik legnagyobb gondolkodója, a nyelvész Szilágyi N. Sándor véleménye a Székelyföldről, büszkélkednek a szerkesztők, joggal. Mint ahogyan azzal is, hogy a májusi, Kányádi nyolcvanadik születésnapjáról megemlékezendő lapszámot két és félezer példányban nyomják. 

   A Székelyföld-díj, a Székely bicska kitüntetés szintén ok a lap munkatársainak fejüket magasra emelni. A tizenkét éve mindenféle előzmény nélkül indult kulturális folyóiratot az egyedüli kritériumként kitűzött minőség emelte jelenlegi szintjére.
   A Székelyföld küldetésének tartja, hogy egyetemes értékek közvetítése mellett mindenki (egyén, nemzet, nép) felmutassa a saját értékeit, ezáltal szebbítve a világot.
   A magyar nyelv megőrzése, mutat rá György Attila, ma inkább Magyarországon okoz gondot; számukra természetes dolog a környező nemzetiségeket is megbecsülve ápolni magyarságukat. A magyarságot, ami:

„Csöndvirág, illata nincsen,
olykor öntözgeti Isten
csakis a vakok láthatják,
ők őrzik fenséges titkát.”

   Cseh Katalin a Székelyföld áprilisi számban megjelent Csöndvirág című versében olvashatjuk ezeket a sorokat. S valóban: nem nézegetni kell, hanem látni mindazt, ami a teendőnk létünkkel, ittlétünkkel kapcsolatosan. Nyelvünket és valóságunkat túlgondolni éppúgy helytelen, mint nem gondolni róluk semmit sem.
   Az egykor hazájuktól elszakított magyarokra vonatkozóan is igaznak érzem Romulus Bucur márciusi lapszámbeli Dalocskájának sorait:

„ő ott van és te itt
nincs mit tudom én
milyen nagy filozófia
ebben”

   Nem bölcselet van benne, tények inkább:

„A konyhaasztal széle körülbelül
tíz kilométernyire volt
az ország szélétől.”

   Kenéz Ferenc írja ezt A huzalok természetéről című versében, mely szintén az áprilisi szám oldalain olvasható. Mivel pedig a tények tudvalevőleg makacs dolgok, maradjunk meg náluk! A Székelyföld című nívós kulturális folyóiratot és négy szerkesztőjét ismerhettük meg a lap szekszárdi estjén. Azt a Székelyföldet, melynek romániai és magyarországi előfizetőin kívül Dél-Afrikától Szerbián és Ukrajnán át az Egyesült Államokig a világ minden táján vannak olvasói, s amelyről bizton állíthatjuk: a magyarság igazi értéke.

Kép és szöveg: Kosztolányi Péter