„Szellemi embernek most nem jó lenni”, vélekedik, ezt már a hallgatóság kérdéseinek egyikére válaszolva. „Még más is mondja meg, hogy hogyan legyek rosszul? Én magam szeretném megmondani.” Annyi a szabadsága az embernek, hogy nem tesz valamit mindenáron, hanem felemeli, s ha már nem szeretné tartani, elhullajtja. Ezen túl pedig nincs olyan dimenzió, hogy milyen célból vagyunk itt ebben a létben. 

Lassú kert kutyákkal, tóval

Április 9-én a szekszárdi Illyés Gyula Megyei Könyvtár látta vendégül Géczi Jánost az Élő irodalom a könyvtárban sorozat kereteiben. A kutatóbiológus szakmát megszerző egyetemi oktató, író, költő, szerkesztő Géczi kérdezője, beszélgetőtársa Gacsályi József könyvtáros volt.

Az a kétmilliárd lény, maga a szimbiózis, „akit az emberiség úgy hív alkalmilag, hogy Géczi János”, folyóiratok és könyvek között, bekapcsolt laptopja mellett ül és egy régi ismerősével beszélget, ami zárt körűbbé teszi az estet, bensőségesebbé a hangulatot. A Pécsett művelődés és neveléstörténetet, Veszprémben pedig ezen túl élettudományokat tanító szerző rámutat, hogy csakis a más életformákkal való életközösség miatt vagyunk képesek létezni. Természeti lények vagyunk, emberek, akik adott esetben esznek, szeretkeznek, kapálnak. Az, hogy a biológia–kémia tagozatosként a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumba járt fiatalember hetvenháromban Szegeden, a JATE-n fogott hozzá további természettudományos alapok elsajátításához, azért volt szükséges, eszközt szerezzen: nem a megélhetéshez, hanem hogy olyasvalaki lehessen, „aki jól érzi magát embernek”.
Persze szóba kerül az az ötvenvalahány könyv, amelynek fele szakkönyv, és az is, hogy bár mindennek az alapja az élmény, a külső világ, mert Géczi János „nem tud semmit kitalálni”, eltávolítja a valóságtól, átalakítja a textust a „szövegcsinálás” mégis. Az Artisjus-díját becsüli csak igazán, mondja, az a szakmai elismerés, amelyben nincsen semmi más: ez már az a materializmus talán, amely megrögzötten az övé, bár, ha hinni kell, akkor ő olyan istenségben szeretne, amely mindannyiunkban jelen van, és ő különben is moszlim – s ekkor kezd gyanússá válni igazán, no meg mikor kihangsúlyozza, hogy honlapja, a géczijánosponthu persze ékezetek nélkül írandó, s hogy akkoriban még pusztán egyetlen lény volt.  A mostani többmilliárdnyi pedig szemlélődik, figyeli az őt hallgatókat.
darázs dönög az
üres sörösüvegben
konokul nézem
„Most is ki kell tölteni a saját testemet”, mutatja fel a nem igazán kanonizált Lénárd Sándortól tanult lényeget. Hiszen nemcsak szellemi lények vagyunk, hanem mások is. Jönnek a nevek, melyeknek tulajdonosai sokat jelentenek: Zalán Tibor, Füzi László, egymást ihlető költők, költeményeket megjelentető szerkesztő. Megneveztetik persze a nagymester, a sarokkő Ilia Mihály is, majd Monok Istvánt idézi meg, aki haikui és vakái megírására biztatta, utóbb pedig kézzel való leírására ötvenszer. Könyvekbe tudniillik, melyeket az OSzK „adott ki” ekképpen, kéziratban. Előkerülnek holtakhoz társuló nevek, a Baka Istváné és a Mészöly Miklósé, már csak ajándékképpen is a helyi közönségnek.
Egy a mai közönségeknek még valamit (sokat) jelentő név következik, Aczél Györgyről hallunk és az ő unokahúgáról, aki élettörténet-rekonstrukciójával leíratott az elhíresült Vadnarancsok lapjain.

Ez az öt kiadást elért, másfélszázezer példányban megjelent könyv, mondja, egy véletlen terméke neki és a társadalomnak, amely a huszonéves szerzőre rászakajtotta a sikert. A siker pedig rettenetes élmény volt számára, aki a tudományos munkáival foglalkozó tanár akart csak lenni és írni a többiekétől eltérő irodalmát, nem vágyott a sztárságra, és egy évtizedig küzdött, hogy a saját szférájába visszatérhessen, hogy csendben maradhasson, ha csendre vágyik. Már tisztul a kép, látszik, hogy ez a többmilliárd lénnyi ember nem a harmadik évezredi Magyarországon él teremtői egyedüllétében.
málnaszemsisak
a sás hegyén az isten
ilyen magányos
„Ha lehetnék, akkor ő lennék / ki bárhonnan visszapofáz bátran” – ilyen isten-féle magánember szeretne lenni A hűséges című versében, melyet felolvas, visszacsatolva még a hit kérdésköréhez. Nem kapott még bátor szavaiért büntetést, pedig ez a vers ráadásul nem is igazán jellemző rá; inkább az a következő Elesel és „A házamat dombnyival a múlt felemelte” kezdetű, melyekből már finom, érzékeny rajzok tűnnek elénk, végül lágy szövésű, összetett egésszé állva össze. Már A folyamban hangzik el, hogy „Van / költészet, amely átjár (áthat) / amelyben a szó – szeretőkről a ruha – leolvad / s a porba úgy ömlik bele az anyaga / ahogyan a futótűzbe a láng.”
Ő írta ezt is, bár csodálkozni látszik rajta, meg persze a felolvasó és a hallgató, erről van szó: „több az, aki olvassa, mint aki írja”… Miniatűröket, szépen kimunkált apró metszeteket szórnak elénk, és lassan „Nincs több hely, amelyen fölfénylene / a végtelenbe tartó gyöngybetűk zarándoksora / se a napfehér sóvárgás / mely képes a mondat végén / egyetlen pontként, mint kő, megülni.” Ez már A szavakból való, ez zárja a sort: „Akár a lélek / amely a földi létét elhagyta / s a paradicsomba bejutott.”
kristályból épül
a lélek és kristállyá
omlik majd vissza

„Szellemi embernek most nem jó lenni”, vélekedik, ezt már a hallgatóság kérdéseinek egyikére válaszolva. „Még más is mondja meg, hogy hogyan legyek rosszul? Én magam szeretném megmondani.” Annyi a szabadsága az embernek, hogy nem tesz valamit mindenáron, hanem felemeli, s ha már nem szeretné tartani, elhullajtja. Ezen túl pedig nincs olyan dimenzió, hogy milyen célból vagyunk itt ebben a létben. „Az embernek, ha van dolga, akkor az az, hogy a saját emberségét a lehető legtökéletesebben megcsinálja. Nem célom van, hanem dolgom van.” Ilyen dolog a tanítás is, amit a hallgatóira szigorral mér: kényszeríti őket, hogy szeressék, amit tanulnak. (S most áll össze a kép: az ékezetek nélküli geczijanos nem más, mint moszlim terrorista!)
És kérdezzük még egyebekről is, a filmezésről, amit egykor annyira szeretett, s most azért nem míveli, mert túlságosan drága, a versírási módszeréről, amelyet egyszerűen hangosnak nevezne, de a megérthetőség vizsgálata miatt, hiszen két, két és fél évtizede tudatosan bontja le verseiben a versre, prózáiban a prózára jellemző sajátságokat, hagyva ezáltal, hogy a művek maguk alakuljanak, ne szoruljanak régebbi korok béklyóiba. Válaszol még a rózsáiról is, és a kertjéről, amelyben a két kutya mellett, a kis tóban élt egy béka, amely vakogott, ha az ebek ugattak. Régi rózsákat őriz ebben a kertjében, mert ezeknek az ősi, egykori virágoknak nem jó a sietség és a kapkodás – neki pedig lassú kertje van.

Színes mozaikokat csodáltunk a csütörtöki estben, Géczi János mozaikdarabkáit, aki szúfi, aki tudja, hogy „nem kell az összes tündért elüldözni”, akinek dolga van, nem pedig célja, és van még egy lassú kertje, kutyákkal, tóval.

Kosztolányi Péter

(Az idézett haikuk Géczi János művei, sorrendben a 13., a 15. és a 90.)

Kapcsolódó: