Kétlaki históriák - A Zetna szerzői az Írószövetségben

Április elsején az Írószövetségben a zentai Zetna köré szerveződött vajdasági poéták „csikófogata” celebrálta jelenlétét a magyar irodalomban – jelesül három kétlaki alkotó: Danyi Zoltán, Szegedi-Szabó Béla, Tóbiás Krisztián.

Kétlaki históriák

Ezen terminus használata persze (ti. kétlaki), többes oknál fogva indokolt. Oly szerzőkről van szó, kik otthonuk külhonban, s az anyaországban egyaránt lelik.
No persze, van ennek egy „történeti” olvasata is (ld. Trianon), de az ebbéli vizsgálódást talán bízzuk azon szakemberekre, kiknek ez kenyerük (sicc!) – s kikerülvén a politikai színezetű csiklandósságot, a fogalmi tisztázást talán kezdjük (s fejezzük be) az ennél mindenképp semlegesebb(?) fundámentumoknál – pl. a biológiainál.
 Ezen esetben kétlaki az a növény, mely önmagában terméketlen, ergo legalább két, különféle ivarú, s helyen lévő entitás szükségeltetik hozzá (az ebből fakadó árnyalatok kibontását bízzuk a Tisztelt Olvasóra).
 Minthogy – bevált szokás szerint – keserű pirulára szokás éltető vizet inni, semmint fordítva, kezdjük a kellemetlenebb benyomásokkal. Sajnos az est szervezetlen volt, hiányzott az a főgerinc, melyre épül bármiféle test. És a verseket kiegészítő, jobb esetben fölerősítő hangulatfestő elemek (legyenek ezek akár társművészeti színezékek, persze szerves egységben az irodalmi produktumokkal, mely „együttműködések” konszonanciája (újabb zárójel) egyéb felolvasó esteken sem gyakori jelenség, sajnos inkább egyfajta szinkretizmus az, miben a tisztelt közönség részesül).
De a keserűségről ennyit, később bizton édesedni fog, jöjjön az éltető víz.
Mindegyik szereplő kitett magáért. Beszédesek voltak a versek, a prózák, a fölvezetők, s a kifelé szóló gesztusok.
 Mindenképp szükséges külön választani az alkotókat. Egyik részbe Danyi ill. Szegedi, másikba a tőlük ifjabb Tóbiás esik. Kezdjük az utóbbival. Nagyon impulzív jelenség. Gesztikulációi a helyén, megállja helyét, mint előadóművész is. Fizikai jelenléte szerves egységben van költészetével: amely expresszív, egyúttal reflektáló jellegű. Ha a költészet ügyét megmentendő, valakit az elővédbe kellene küldeni, őt küldeném. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy rá voksolnék, ha a „bölcsek tanácsába” jelölnék valakit küldöncnek. Még akkor se, ha utoljára felolvasott istenes verse valamelyest ebbe az irányba mutatott (tehát ezen cikk írója filozofikus szívének is jólesett).
 Danyi és Szegedi. Mindketten bölcseleti lírát űznek. Mindketten (kimagaslóan) szűkszavúak, egyúttal erősek. Csak a lényeg, semmi sallang. Átszűrt, leülepedett jelentések.
Előbbiről már sok mindent szóltak, keleti hatástól egészen odáig, hogy versei nem is versek. Ez utóbbi kijelentést talán szóra sem méltatnám. Poémái egyfajta nagyítólencsék (egyúttal gyúpontok) – melyekben a költő a természeti és tárgyi valóság jelenségeihez igen-igen közel hajol, egészen odáig, ahol az aprólékosan (bőrrel, orral, szemmel, füllel) megfigyelt, egyúttal az érzékelő-gondolkodó által átélt(!) entitások már képesek megmutatni sajátos, egyedi arcaik. Ez valóban emlékeztet a zen módszerre.
 Szegedi-Szabó. Legutóbbi kötetéről megemlékeztünk már. Most csak röviden annyit: magam részéről a 70-es generáció egyik kimagasló alakjának tartom. Izgalmas művelődéstörténeti tárgyi tudás (zenétől a képzőművészetekig). Sokszor festményízű poézis, tömör képek súlyos, elégikus tartalmakkal. Bölcselet és szépség. Költészet a maga nemességében, távlat és közeliség egyszerre.
   Mint ahogy az az elmondottakból fölsejlődhet, az estének megvoltak a maga szépségei. Három kitűnő alkotóval találkozhattunk, kik egyszerre szívósak és érzékenyek, akár a legnemesebb paripák, akik egyszerre vannak itt és ott, ott és itt, otthon épített mennyezet, s csillagos ég alatt – három emberi lénnyel, akik vajdaságiak és… magyarok.
 Amely szívvel ők papírra vetik gondolataikat, azonképp fogadják őket az olvasók is. Ezt kívánom. Semmi egyebet. S akkor a dolgok – helyükre kerülnek majd. 

Hegyi Botos Attila