Manapság Solohovról elvtársról nem szokás beszélni. Nincs is sok beszélnivaló róla, de azért mégis, Mihail Alexandrovics Solohov az Mihail Alexandrovics Solohov. Ha jól megnézzük. Bárki mást mond, hülye az. Először is: könyvei, fordításai lazán megtöltenék az esztergomi könyvtárat, még abban az esetben is, ha a gyengébb fordításokat, amelyet gyengébb csinovnyikok gyártottak parancsra, a kazánba kerülnek.

Találkoztam Solohov elvtárssal

   Első találkozásom föld- és természetközeli Solohov elvtárssal, tizenkét évesen történt, amikor az erdőalji szőlőföldön álló korai cseresznye védelmében seregélyriasztóként funkcionálok néhány napon át. Szalonna, kenyér, hagyma, sült hús, zsír. Régi újságok, Ország-Világ, Népszava, a sportoldalon Víva Villa rajzsorozat Pancho Villa szabadságharcos és mészáros életéről, köztük egy agyonázott Új barázdát szánt az eke című regény.

   A seregély okos madár. A csalafinta, félig érett, de a felé eső oldalon csábítóan piros cseresznyét nem eszi meg, megjelöli: övé. Egyszer. Másodszor: ha nem rajban, nem csapatban ereszkedik a koronába, meg se szólal, némán dolgozik, mint a sül potyka. Harmadszor: hajnalban érkezik, amikor a gyümölcsön még rajta a harmat, vagy napnyugta után, amikor már rajta, nyilván így kedveli. Ez a vendégségre vonatkozik. Ha vendég. Amikor enni jön, marad egész nap. Alkalmazkodnom kellett ősi technikájukhoz.

   Eszközökben nincs hiány. Nagyapámtól pukkantókat kapok. A pukkantó réztalpát elhelyezem a fa alatt, a kaszaverésre használatos kétaraszos sínszálra, kalapáccsal odacsapok pontosan, határozottan, keményen. A madarak méltatlankodva felrebbennek, átrajzanak a hatodik szomszéd cseresznyefájára. De a seregély okos madár. Létszámellenőrzést tart, kideríti, nincs hiányzó. Ha nincs sebesült, nincs áldozat, akkor nyilván nem is ránk vadásznak azon a másik fán, állapítja meg a csapat vezetője, és előőrsöt küldve finoman visszaszivárog néhány tucatnyi közülük, akik aztán hol rekedtes, hol visító füttyjelekkel üzennek a hadnak, szabad a pálya. Akik indulnak is persze.

   Eleinte óránként szól a pukkantó. Később félóránként, majd húsz és ötpercenként. Jönnek. Gyakrabban jönnek. Sértődést is kihallok beszélgetésükből, „ez a gyerek teljesen hülyének néz bennünket!”. És jönnek legyezőalakban, mint a vihar, surrogva. Már nem foglalnak megfigyelőállást a szomszédban, csak egy gyors, fekete, kiáltozó kanyar a Lókos felé. Ekkor már csúzli, tapsolással kombinálva. Apróra vágott ólomdarabok a veszélyes helyzetekre, kosárnyi kavics ijesztésül. Töltök és odazuhintok a koronába. A kavics végigszaggatja a sűrű, húsosan fénylő leveleket - ez új új nekik. Használ egy ideig, de nem tart ki egész napra.

   Délben már Solohov és famászás. Solohov a klottban, ólom az atléta elejébe kötve, csúzli a nyakban. Nem félnek, pedig a trikó fehér, a bőröm piros a kemény nyári naptól. Jönnek és jönnek. Sikítva vágják a cseresznyét. Billenő, értetlenkedő fejtartással néznek rám, ez meg miféle madár itten? Tépik tovább.

   Nincs mit tenni, ha nem vesznek komolyan. Két ujjal benyúlok a tárba, négy-öt apró ólmot választok, töltök. Közeli madarat célzok meg, öt méterre sincs. A nap felől parádézik. Tömött fekete tollán zöldesen csúszkál a fény, sárga csőrével nyomja, nyeli a cseresznyét. Tehát öreg vagy, gondolom. A fiatal madár tolla barna fényű. Ráfeszítek. Gondosan. Azanyád! Nem hallani puffanást, mint amikor macskát lő az ember, de talál, a seregély lepörög, a többiek elnémulnak. A következő pillanatban hangos jajveszékeléssel kirobbannak a koronából. Nem látom, leesik-e a meglőtt seregély a szőlőtőkék közé, sűrű alattam a levél. De jönnek, kanyarodnak, mint a janicsárok, mint akiknek nem számít néhány, a zsákmányszerzés hevében elesett igazhitű. Én meg tizedelem őket koradélutánig. Akkor szó nélkül eltűnnek. Solohov, Új barázdát szánt az eke, gyilkolás. És ismét. Nem szedem össze, nem számolom meg a mészárlás eredményét, szalonnát sütök, reggel óta nem ettem. A munka, ha nem is a lehető legjobb hatékonysággal, de elvégezve.

   Hajnalban a seregélyek előtt ébredek. Öregapám kint motoz. Lábuknál fogva csokorba szedegeti a homokon fekvő, szárnyukat puhán kitáró, harmatosan fénylő tetemeket. Egyik kezében cigaretta, másikban seregélylábak csokra, hajol, odafog, odanéz, odaszól, elismerően odanevet: Szépen megritkítottad őket. 
   
   Nem lehet normális hangon beszélni velük, válaszolom szerényen. Rafiát márt a kiskút vizébe, a víz nagyját lecsapkodja, kihúz közülük vagy húsz métereset, belső hurokkal a lábakra köti. Leballag a diósorhoz, a dióverő póznával tér vissza, és a seregélycsokrot felakasztgatja a cseresznyefa kihajló ágára. Pörögnek a vékonyka reggeli szélben.

   Csak most nézem végig, ahogy lógnak az öreg kezében, azután a kihajló rúdon. A nap felőli korona fekete a sárga rafiaszálakon forgó, halott szárnyukat meg-meglibbentő madaraktól. Sárga csőrük hegyén egy-egy fekete vércsepp. A vércseppbe ragadva, a Ipoly-lerakta fehér kvarc. Világít a véren. Jól van, mondja nagyapám, a seregély nem hülye. Tíz napig jegyzi, ez veszélyes fa. Addigra leszedjük.

   A koranyári, későtavaszi reggel határszakasz. Évekig akad torkomon a cseresznye. A befőtt is. Solohov elvtárs pedig, szegény Solohov a gyilkos, a mészáros. Hiába a Csendes Don, az Emberi sors, ő a fickó, aki a pörgő, szerencsétlen seregélyhullákat jelenti, a fekete vércseppet, a rajtuk világító homokszemcséket.

Onagy Zoltán

Kapcsolódó: Solohov kiséletrajz