Irodalmi Jelen

Kína 13. Trópus

2009. február. 27. - 08:05

13. Trópus

Ez lenne a szubtrópus!

Vagy már a trópus? – de arra sem jut időm, hogy kimondjam, mert Yangzon csupa csupasz téglából épített, egybehajigált házacskái fölött ível el az országút (a barna millió árnyalata az égetett téglákban, cserepekben), majd a közeli rizsföldek (türkizkék-zöld vízből állnak ki az arasznyi szálfüvek) és a rózsaszín virágokkal hajladozó, magasra nőtt leanderek.

Első, első, első – sorolom az egymás nyomán elő tűnő dolgokat, mígnem elveszi a látványt ismét az alagút, immár félkör keresztmetszetű, s három sávos utat magába foglaló, sötét lesz minden, a gépkocsi indexelve suhan, holott nem előzünk, első, első, első – apró tó, emeletes koronákat nevelő fákkal, rizsföldekkel körbevetten, csizmában dolgozó parasztok az egyetlen csizmatalpnyi széles gátakon, a parcellák között betonfal és szintkülönbség, kékre mázolt szegélyű, fehér alapon piros betűk! A sztrádán előre jelzik, s angolul, hogy ködös rész következik.

Trópusi esőerdő ez, kétségtelen.

S az otthoni kertek dísznövényeit kivéve semmilyen növényt nem ismerek. A hegyormokon fiatal eukaliptuszok – mintha fel lenne kopasztva mind, holott dehogy, ilyen a természetük, ezt az alakot juttatta számukra a terjedelmes fantáziájú teremtő, hogy aztán csúcsukon egynéhány fémesen csillogó levelet lebegtessenek – majd keresztény sír, hatalmas, kék gömböket fuvarozó extraméretű kamionok, teaültetvény plakátja, a laposon címerében álló kukoricás ültetvény. Yi Liang mellett megsüketülök. Elhagynak a hangok.

Magasan járunk. Nagyon. Nehezen lélegzem, kiver az izzadság és képtelen vagyok hosszabb mondatok kimondására avagy elgondolására. A fizető kapu után, a város felől kopott tricikli fordul elénk, az üggyel-bajjal összehegesztett drótkeretre kopasztott kacsák tömegét kötötték, apró termetű lovak vonta szekerek vonszolódnak keresztül a lépésben közlekedő autók között, s makadámra hajtunk.

Reggeli ételszag, nyersen egymásra rakott óriás téglából emelt, deréknál nem magasabb falak, kertészetek (bouganevillea-hajtások leszúrva, rózsa és rózsa), garázstelepre emlékeztető település, fehér, kisméretű kacsák a tócsákban és a szurdokmélyi folyócskák vizén, szövegszalagok a falon, apró levelű, azokat csokorban tartó, bókoló bambusz (elágaznak, magasra nőnek, combnyi vastagok), amelyet ez ideig csupán a Ming-kori szentélyek képein láttam, szellőztető gátak, ereszek, zúgók az ipari telepet határoló folyón, a távoli hegyoldalon nagygöbös-bolyhos erdő húzódik, de a pára gyorsan magába vonja, eltünteti vonzó látványát.

Más ez a világ, mint amelyet ismerek.
Megállítom a kocsit, a hídház falán fényképezem a vakolatot, amikor lezuhan az eső. A sofőr szaladva hozza utánam az esernyőt, ő maga azonban kiáll alóla. Bőrig ázott, szolgálatkész. Tovább haladtunkban kopár, erodált hegyoldalon emelkedünk, magasodunk, hágunk följebb és följebb, hosszú időn át, s mire eljutunk a légritka, lélegzetet kapkodtató fennsíkra, a látóhatár pereméről eltűnnek a csúcsok. Pompás őszibarackerdők, terebélyes szelídgesztenyések, a mandula és a sárgabarack közötti vegyülékfák, és pára, vízgőz. A nedves terra rossa és az üdítő zöldek sokfélesége váratlan színhatású; azt hiszem, a trópusra egyedülállóan jellemző ez. A fák alacsonyabbak, az őrbódék (henger alakúak, festett, piros sávval övezve) nagyobbak. Katonák, fölügyelők, közel vagyunk a mianmari, a laoszi és a vietnami határhoz.

Keresztfiam, útitársam, fáradhatatlan fütyül. Reggel rátalált a dallamára, azóta el nem engedi hat-nyolc hangból álló történetét.