Irodalmi Jelen

Kína 10., 11. (Katonák, Kína-tenger)

2009. február. 25. - 07:49

A kínaiak mindig azt látják, amit akarnak: bennem ugyancsak az orromat, ősz szakállamat, a hasamat és a nadrágomból kidudorodó farkamat-tökömet. Nem volt óra, amikor itt vagy ott nem simítanak végig, könnyeden ugyan, de megakadályozhatatlanul.

10. Katonák

Marco Polo kapcsán oly sok mindent hivatkoznak az Európára máskor nem szívesen utaló kínaiak. A Pekinghez közeli Wanping város mellett egy 12. századi márványhíd áll, amelynek nyugati neve, mert az amúgy kétes figurának látott utazó emlékiratában megemlítette, Marco Polo-híd. A kínaiul Logou Qiaónak mondott kőszerkezetet a helyiek ritkán nevezik a nevén, s csak a költők azok, akik manapság elmerengenek a híd harmadik nevén, amely ugyancsak poétikus, mivel ’A hajnali Hold Luogounál’-ként hangzik.

A kínaiak helynevei mélyenszántó értelműek és sugallatosak. Olyanok, amilyenek létrehozására a metaforikusan gondolkodó népek s a metaforák alkotására megfelelő nyelvek képesek (Hat harmónia pavilon, Holdat Tükröző Három-tó, stb.).

Marco Polóra emlékeztet a Min-folyóhoz és Taiwanhoz közeli Fuzhouban (ő írta, hogy itt sok katona tartózkodik, s ez ma sincs másként), a kantoni Hualin Sin buddhista templomban található ötszáz újjászületettet ábrázoló szobor, melyek egyikének, a széles kalapot viselő figurának a mintáját is vele azonosítják, a Jangce fürge folyójáró szampanai és dzsunkái is az ő megfigyelését hívják a műveltségére valamit adó kínaiban és nem kínaiban elő, és még a kínai zsidók is azzal bizonyítják, hogy régen, s éppen a Selyemúton kerültek oda, hogy elődjeikről a kalmár beszámolt.

*********

11. Kína-tenger

Milyen a tengerrel szemközt ülni? És lehet-e úgy írni, hogy bele nem nézek egyszer sem közben a jókora, vízkék szembe, amely engem közönyösen és kitartóan figyel? Azaz dehogy egykedvű ez a szem, hiszen az alkonyattal együttvéve mélykékül, s hajnallal egyetemben válik feketéből rózsaszínes olívaolaj-sárgává, majd búzavirágkékké. És milyen akkor a tenger, amikor félig kitelt a Hold, mégis közönyös, mint akinek nincs magán semmi változtatni valója, s közben hiába locsognak a hullámok, áll a levegő, nem sodródik a víz fölött, nem torlódik fel a partra, a fenyők közé nem préselődik, s izzik belülről az embertest, kívül beborítja az izzadság? Milyen reggel, amikor a napfény elterül a vizen-földön, egyre kisebbek lesznek az árnyfoltok, s a kövek visszatartják pöttyeiket, ne láthassa őket senki, mert a pöttyöknek verőfényben láthatatlanság a sorsuk?

S mindez milyen, ha a tengernek az a neve: Kína?
Számomra Kína korábban nem volt több, mint amit megtudtam róla valaha Cholnoky Jenő veszprémi származású földrajztudóstól, egy-két európai kalandor régebbi keletkezésű úti beszámolóiból és az utazásom előtt elolvasott, Kínát bemutatni hivatott (amúgy: rossz) regényekből. A Jehonola császárnéról szóló (mondjuk úgy: rettenetes) könyvből tudom azt, hogy az európaiakat a múlt század elején vajkuozsen-nek, laovaj-nak, azaz idegennek mondták jobb esetben, de leginkább jangkujce, azaz idegen ördög volt mindegyik, avagy tapice, nagyorrú. A kínaiak mindig azt látják, amit akarnak: bennem ugyancsak az orromat, ősz szakállamat, a hasamat és a nadrágomból kidudorodó farkamat-tökömet. Nem volt óra, amikor itt vagy ott nem simítanak végig, könnyeden ugyan, de megakadályozhatatlanul.