Vitamin, hiány, hólyagpukkasztás. Kritikai beszélgetés Térey János Asztalizene című drámájáról a szegedi Grand Caféban
A Vitamin kritikai beszélgetéssorozat záró rendezvényén 2008. december 3-án a számos díjat nyert Asztalizene című Térey-drámáról az állandó tagok (Darabos Enikő, Erdélyi Ágnes, Gaborják Ádám, Szilasi László) mellett Lanczkor Gábor költő és Perovics Zoltán rendező alkotott markáns, egymásnak gyakran ellentmondó véleményt.
Vitamin, hiány, hólyagpukkasztás.
Kritikai beszélgetés Térey János Asztalizene
című drámájáról a szegedi Grand Caféban
„Az a véleményem, hogy felnőttnek kell tekinteni a közönséget.” (Térey János)
A beszélgetés már kezdetben leszögezte, hogy nem tartja szerencsésnek az Asztalizene szerzői utószóját, amelyet Darabos Enikő pőrén „undorítónak” nevezett. Bár a kritikus véleményét többen osztották a túl erősre sikeredett szerzői zárlattal kapcsolatban, jóval árnyaltabban adtak hangot véleményüknek. Az erős felütést tovább fokozta Szilasi helyzetfelmérése, amely szerint nagyban meghatározza a szöveg megítélését, hogy „Térey egy hólyagot játszik”. A szerző tudatos rájátszása a nem túl pozitív imázsra pedig nemcsak magának az Asztalizenének, hanem az egész életműnek a befogadására rányomhatja a bélyegét.
Legfőbb kérdésként fogalmazódott meg az esten, hogy az Asztalizene valamilyen általános morális válságot jelenít-e meg, és egyáltalán beszélhetünk-e moralizálásról a dráma kapcsán. Erdélyi Ágnes ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a bemutatott középosztály csak „egy szegmense a társadalomnak”, így nem érdemes általánosítani a modern polgári színműből érezhető problematikát. Lanczkor Gábor pedig az általánosságokon és a globális értelmezésen túllépve emlékeztetett arra, hogy elsősorban a szereplők illetik egymást kritikával, amelyben a karikírozás, a humor kap elsődleges szerepet. Amellett tehát, hogy folyamatos a középosztály kritikája, mindezt a szereplőktől halljuk, akik más-más szempontok alapján ítélnek egymásról, amelynek során a szöveg a komikum számos lehetőségét felkínálja. Így a vérbő társadalomkritika mellett az olvasó más jellegű élményben is részesülhet. Másrészt viszont azt sem kell elfelednünk Lanczkor szerint, hogy a szereplők nem egyszerűen a középosztályt reprezentálják, hanem Patrik Bateman figurájához hasonló helyzetű juppik. Ha tehát a dráma egy réteget ábrázol, akkor sem a tipikusat, átlagosat emeli ki, hanem a szélsőségeset.
Szilasi László, Lanczkor Gábor és Darabos Enikő
A szélsőséges figurák kérdését továbbgondolva Szilasi figyelmeztetett arra, hogy a dráma megszólalói közül „minden szereplő bolond”, így végső soron senki sem beszélhet hitelesen a másikról. Erdélyi Ágnes pedig éppen ezt a kibeszélést tartja a Térey-szöveg sajátjának, amelynek következtében egy csehovi drámához képest minden titok feltárul, és talán éppen ebből adódóan a moralizálás kérdését el is vethetjük, hiszen maguk a szereplők nem teszik ezt, elbeszélőről pedig – egy dráma esetében – nem beszélhetünk.
Az est legönállóbb hangja kétségtelenül Perovics Zoltáné volt, aki rendezőként felhívta a figyelmet a dráma és a színházi rendezés közt feszülő ellentmondásokra. A Téreyvel készült interjúból idézve rávilágított arra, hogy a szerzői instrukciók semmibevételével az Asztalizene rendezése jelentősen eltávolodik az olvasott drámától.
A címről és a hó-motívumról szóló befogadásközpontú vita a rendező-irodalmár tengelyről a kritikusok közötti szóváltáshoz vezetett. Szilasi ugyanis az Asztalizene zárlatának hóesését mindenképpen az Iskola a határon hasonló részletére való utalásként értelmezi, amely azt az imperatívuszt fogalmazza meg, hogy már Ottlik sem segít, azaz kulturálisan nincs hova kapaszkodni a 21. században. Darabos Enikő szerint pedig a zárókép egy „humanista hóesés”, amely inkább feloldja a feszültségeket, minthogy újakat teremtene.
Ezzel szemben a cím kérdését nem követte parázsos vita, mert a beszélgetők vagy megunva a disputát, vagy beismerve az értelmezői feladat nagyságát, elvetették a kérdést, miután Erdélyi Ágnes Vári György literás netnaplójából idézett meghatározására bólintva megállapodtak abban, hogy Térey kétségkívül egy jelentős „hatásközpont” Magyarországon.
Perovics Zoltán, Erdélyi Ágnes és Gaborják Ádám
A beszélgetés zárlata egyben a Vitamin kritikai beszélgetéssorozat befejezése is volt, amelyben az egyre fogyatkozó közönség mellett az irodalmárok, kritikusok egyre nagyobb befolyása érvényesült. Így a kritikai beszédmód népszerűsítése saját köreikben minden bizonnyal nagyobb sikert aratott, mint a meghívottak és a nem bölcsész hallgatók között. A profi olvasó megnyilatkozásainak fölényét egyedül az „igényes olvasó” státuszát magának vindikáló Erdélyi Ágnesnek sikerült rendkívül szimpatikusan ellensúlyoznia. Ő azonban egyedüliként nem volt elég ahhoz, hogy az „anything else” elvét a szakmájukon belül kiválóan alkalmazó filoszok mellett hathatósan reprezentálja a szakmán túli véleményeket. Ha a meghívottak között az egyetemisták (nem feltétlenül magyar szakosok), a középiskolások, az egy Kuti Gergőt kivéve a középiskolai tanárok és esetleg a részvételért pályázó rajongók is helyet kaptak volna, akkor a kritikai beszéd nyitottságára való törekvés lehetőségét kevésbé hátráltatja a belterjesség. Így azonban a cikk elején lévő Térey-mottóhoz kapcsolódva csak annyit remélhetünk a következő évre, hogy az átlagolvasó is felnőttként érezheti magát a Vitamin beszélgetésein.
Boldog Zoltán
