– Mindenki a maga sorsáért felel. Ami nekem jó, másnak rossz. Aminek más örül, attól én akár búskomor is lehetek. A folytonos autózás is okozza, hogy nem iszom. De ez nem jelenti azt, hogy egy cseppet sem. Amikor jó érzéssel mustrálgatok egy flaska bort, megyek a dugóhúzóért, és az íróasztalomon máris ott csillog egy jóféle vörös, egy pompás fehérbor, vagy épp egy megunhatatlan Tokaji aszú. Legtöbbször gyümölcstea mellett dolgozom.

 

 

 

     

Mindenki a maga sorsáért felel

 

 

 

 

 – Tíz verskötet gyermekeknek és szüleiknek, regény, jegyzetek, úti jegyzet, száznegyvenezer példányban elkelt életmese, kabarészámokkal, ízes beszéddel írt gasztronómiai könyv, medvehagyma-könyv, kétkötetes értekezés vallásról, Istenről és Jézusról, a politikai közeledést szolgáló beszélgetőkönyv, blog a Szabad Földben, fellépések, tévészereplés, rádió, színészi szereplés Háy János A Gézagyerek című darabjában, végigénekelt válogatott vers-CD, és nem mellesleg könyvkiadói igazgató. Vezérigazgató? Az energiával kevésbé feltöltött szemlélő belefárad a felsorolásba. Hány ember lakik benned?

– Fura mindezt végiggondolni, hiszen úgy élek, úgy élem meg, hogy egyetlen ember, mely mindent, amit csak tud és bír, kijátssza magából, hagyva, hogy játékosan kiterebélyesedjen mindaz, amit (vallom!) valamennyi ember megkap. Igaz, megmutatni csak azok képesek, akik azt a többletet is megkapják, ami ehhez kell: a tehetséget, a talentumot, a különféle adottságokat. Gyermekkoromban még azt harsogták a fülembe, hogy ne kíváncsiskodjak, mert hamar megöregszem. És bár igaz, hogy akik ifjan szembesülnek a halállal, azaz kíváncsiság híján is a bölcsesség peremére sodródnak, véneket megszégyenítő bölcsességig juthatnak el, én mégis arra biztatom ifjonc hallgatóimat, hogy legyenek végtelenül kíváncsiak, hogy öröklétű gyermekek maradhassanak. A gyermek kíváncsisága példaadó. Furcsamód az emberiség jelentős hányada (többsége?) elfelejt gyermeknek maradni, pedig a gyermeklét az egyetlen, mely konzerválhat bennünket. Nézd meg az emberek szemét, és a csillogásukból tudod, hogy gyerekemberrel vagy begyöpösödött öregember. S amit még megfigyeltem: 90 év alatt még szomorúszeműek az emberek, mert érzik, bármelyik napon végük lehet, de 90 év fölött csillogó szeművé válnak, mert megértik: több évet éltek már, mint reméltek, s ami hátra van, szó szerint ajándék. Maradjunk annyiban: egy ember lakozik bennem, de épp az, akiről siheder éveiben még azt mondták, szétforgácsolod magad, és nem tudták, amit én már igen: forgácsokként születtem, és az évek múlásával lettem törzzsé. Szaporodnak az évgyűrűim, erősödöm, ellenállok a viharoknak, de itt-ott korhadttá lettek már az ágaim, tehát sebezhetőbb is vagyok. Vértem a fiatalos hevületem, a folytonos újrakezdésre vágyó lelkületem, a gyermeki énem. Batyum a vállamon, egykoron vállamra akasztották, benne a kipakolásra szánt dolgok. Egyet sem vihetek magammal. Addig maradok, míg át nem adtam, amit rám bíztak. Ne kérdezd, hogy kik, mondhattam volna így is: amit rám bízott „valaki”. De akkor úgy festene, mintha mindent Istentől kaptam volna. Holott Isten is a batyumban lapult, onnan került át belém, hogy erősítsen.

– Végignéztem, számtalan kiadóval kerültél munkakapcsolatba az elmúlt húsz év alatt. Ismerve a kiadói mentalitást, nyilván mindenféle tapasztalattal gazdagodtál, jóval, rosszal. De az mégis lehetetlenség, hogy ne akadt volna közülük egy, akire nyugodtan rábízhatod a könyved, amíg írod a következőt. Hiszen a kiadói feladatok megint csak egész ember kívánnak. Egyáltalán: minek köszönhető, hogy belevágtál a Szamárfül Kiadó működtetésébe?

– Fura figura vagyok e téren is. Amíg az Alexandrával dolgoztam, bejártam a tördelőhöz, együtt dolgoztunk vele, s ugyanígy a borítón is a kreatív emberrel. Benne akartam lenni a munkában. Később a hátamra vettem a marketinget is, lévén ismert ember vagyok, segíthetek abban, hogy a könyvet befuttassuk. Amikor fölléptem, velem voltak a könyveim, s az előadások végén könyvvásár volt és dedikálás. Magyarán: kész könyvüzem voltam. És közben másoknak termeltem a pénzt. Így ötlött föl bennem, mi lenne, ha magam egyengetném a köteteim útját. És lőn. Való igaz, sok többletmunkával jár, de nem tragikus. Van egy könyvelőnk, én az egyéb papírmunkákat intézem, és nem vesz el jelentős időt az alkotói időmből. Idő múltán Natália viszi majd tovább. Eredetileg is úgy indultunk, hogy neki építjük a kiadót.

– Néhány éve rád förmedt a Jóisten, hogy Bandó fiam, lassíts, mert bajok lesznek. Azóta mennyit változott az életed?

– Ezt így látja, aki nem lát bennem elég mélyre. Akinek dolga, ezernyi tennivalója van, annak nem kell lassítania, mert feléig sem jut az élete alatt. Időnket arányosan szétosztani, az igen. Jusson sportra, mozgásra, naplopásra, szellemi falánkságunk kielégítésére, és arra is, hogy beszámoljunk a tapasztalásainkról. Nemzz egy gyermeket, építs egy házat, ültess egy fát, vegyél részt egy háborúban, írj egy könyvet. Így válsz férfivá, tanítják a kínaiak. Mindegyik megedz, valamennyi tesz hozzád valamit, gazdagít, érettebbé tesz. Na jó, a háborút szívesen kihagynám, de akkor meg másik „pokoljárás” kell. Nekem ennek számított az a három hónap, amit a hajléktalanokkal töltöttem 1988-ban. Emlékeztetlek: ha Buddha nem száll le a csupa dísz elefántjáról, s nem gyalogol be a nyomorultak világába, sosem lesz „Buddhává”, maradt volna egy gazdag méltóság. És hívei sem lettek volna, nem lennének. Engem a sok fellépés töltött föl. Nem a negatív stressz volt a hatékonyabb, hanem az, amit a nevetés, a taps adott. Ezek adták azt a töltetet, mely erőssé tett, az elpusztíthatatlanság érzését adva. Ami velem történt, akárkivel megeshet: szívritmuszavarom volt, és ez a teljesítményeimtől függetlenül is megvolt. Megkaptam a pacemakerem, s azóta sincs betegségtudatom. Úgy fogom föl, hogy én ezzel a műszerrel együtt lettem egészséges. Ugyanúgy élek, mint előtte, és azóta született húszegynéhány kötetem.

             

– Hogyan kezdődött, s legfőképp hogyan végződött a hajléktalan időszakod? A hajléktalanok csak szaporodtak, az élet rövidült, kényszerhelyzet, ki kellett szállni, minthogy a legszorgalmasabb embernek is csak két keze van? Vagy talán ebből nőtt ki az Iványi-féle szervezet?

– Rövidre fogva csupán annyit, hogy melléjük tolt a sors, és igyekeztem helytállni. Mintegy 500 hajléktalant mentettem ki a Déliből, s vittem előbb Csillebércre, majd Budaörsre, egy kiszuperált laktanya barakkjaiban, hogy ott megalapítsuk az ország első hajléktalanszállását. Három hónapon át maradtam mellettük, ezer kisebb és nagyobb ügyet megoldva, sorsok százait egyengetve. Bibliaivá lett ez a történet, a szamaritánus huszadik századi történetévé. Lehajoltam hozzájuk, fölemeltem őket, szállást szereztem nekik, gondoskodtam róluk, majd dolgomra mentem. Kívánom, hogy sokaknak sikerüljön végigélniük egy ilyen szívmelengető történetet. Mihályffy László végigfilmezte ezt a három hónapot, és évek óta kilincselek (hiába!) a televízióknál, hogy valaki végre mutassa be ezt a tizenhatszor egyórás sorozatot. A rendszerváltás évének egyik legmeghatóbb eseményét követhetnék nyomon a nézők. És formálhatnánk az empatikus képességeiken is. ez a három hónap gazdagított, és mivel a Karinthy gyűrűn kívül semmiféle kitüntetésem nincs, legalább avval eldicsekedhetek, hogy (magánemberként egyetlenként!) megkaptam a Szalmaszál a hajléktalanokért kitüntetést, két éve pedig a Hajléktalan emberét díjat, elsőként. Kossuth díja sokaknak van, ebből a kettőből csak nekem van.                                                                           

– Olvasom, nem iszol alkoholt, kávét. Az alkoholt értem, hiszen aki örökösen úton, akinek minden perce lajstromozva, nem bódíthatja magát. De a kávét miért nem? Mivel serkented az agysejteket, ha elfáradtál, de az adott napra táblázott munkából hátra maradt kétórányi? Ennyire veszélyes méreg a kávé? Akkor mi – nagykávésok – mindannyian halálra vagyunk ítélve (túl azon, hogy születéstől halálraítéltek vagyunk)?

– Mindenki a maga sorsáért felel. Ami nekem jó, másnak rossz. Aminek más örül, attól én akár búskomor is lehetek. A folytonos autózás is okozza, hogy nem iszom. De ez nem jelenti azt, hogy egy cseppet sem. Amikor jó érzéssel mustrálgatok egy flaska bort, megyek a dugóhúzóért, és az íróasztalomon máris ott csillog egy jóféle vörös, egy pompás fehérbor, vagy épp egy megunhatatlan Tokaji aszú. Legtöbbször gyümölcstea mellett dolgozom. 2008 október elseje óta mellőzöm a kávét, igaz addig is csak hosszú, németes kávét ittam felesen tejjel, kapucsínó porral és mézzel. Azóta inkább ledőlök 20 percre, ha délután elálmosodom. Ha jó kondiban vagyok, s nem vagyok túlsúlyos, tökéletesen érzem magam, nem kell a kávé hajtóereje. Amikor a Sosemvolt Toscanát írtam, napi 12-15 órán át is írtam, és nem lankadt a figyelmem. Semmiféle jót ne tagadjunk meg magunktól, de a mértékletesség, az aranyközépút mindig kifizetődőbb. Egész életem során ezt keresgéltem, és ha megleltem, ezen egyensúlyoztam. Eddig az igazolódott, volt értelme.

– Írásban egyre gyakrabban gondolsz a halálra is. Példa rá a Sosemvolt Toscana. Érdekes, hogy egy halálról (és az életszeretetről) szóló regényre felkapja az olvasó a fejét. Pedig a gyakorlat szerint félrenéz, amikor a halállal találkozik. Ilyenek vagyunk, erre szocializált az ember, nehéz kezelni a halált. Polcz Alaine egész munkásságát a hospice-ba fektette, mégis mintha csalódottan búcsúzott volna el a földi világtól.

– Alaine épp úgy ment el, mint bárki más, akinek meg kell küzdenie a rákkal, legföljebb méltóságteljesebben, emelkedettebben, hozzá illően. Aznap vittem el neki a Toscanát, amikor megtudta, hogy rákos. De mosolyogva vette át, higgadtan beszélgettünk a könyvről, és az ő sorsáról is. Végtére is igazolódik: filozofálni annyi, mint élni tanulni, s élni tanulni annyi, mint halni tanulni. Nincs tehát semmi ellentmondás abban, hogy valaki bátran, kendőzetlenül beszél a halálról, az ő majdani haláláról is, miközben életigenlő, boldog és kiegyensúlyozott emberként éli az életét. Akik rosszul élik (le) az életüket, inkább reszketnek a haláltól, mint, akik naponta „készülnek” rá. Nem is rá: felkészülnek egy későbbre várt búcsúra. Felnőnek a „feladathoz”. Mert a meghalás is egy nagy, a legnagyobb feladat. A haldoklás csak egyszer élhető meg. Milyen furcsa: „élhető meg”, mondtam. És mégis igaz: fájdalmakat, fájásokat éreztünk már, de a legnagyobb fájdalmat csak egyszer élhetjük meg: haldoklásunk óráiban. Nincs, mi jobban fájhatna: el kell mennünk. Be kell fejeznünk az életünket. Itt kell hagyni a szeretteinket, akikről tudható: utánunk egyszer majd ők következnek. Aki hallgat a halálról, az emberhez méltatlanul fog átsiklani a túlvilágra. A haldoklóval is meg kell beszélni. Ne hidd, hogy kíméletes vagy, amikor reményt keltően mosolyogsz rá, s biztatod, pedig pár perccel előtte mondta meg az orvosa, hogy menthetetlen. Ő hamarabb tudta, mint az orvosa. Nézz a szemébe: bele van írva. Öleld meg hát, köszönj el tőle, de azért biztasd, mert hátha. Akár csoda is történhet. Ám ha nem, legalább nem engedted el búcsú nélkül. Erről is szól a Sosemvolt Toscana. Talán ennek is köszönhető, hogy immár hatodik kiadásánál tart, és kétszázezer olvasónál.

– Őszintén mondom: a Sosemvolt Toscanával megleptél. Szerencsés és tökéletes konstrukció, gyengéd, szeretettel teli nyelvhasználat. Halász Bódog történetében és Nagy Bandó életében nyilván felfedezhetők és azonosíthatók a párhuzamos önéletrajzi elemek (ha jól kombinálom, beteg bátyád, és az akkori élethelyzeted mixtúrája a regény), de megkérdezném: valóban kórházban töltötted az időt, és kórházban mit tehessen az író? Ír.

–  Azt hiszem, aki író ember, az mindig ír. Akkor is, ha a barátja a ravatalon fekszik, ahogy velem is történt: Juhani Nagy János barátom tavaly halt meg, előtte adtuk ki a Mihály könyve című Csokonai regényét. Ravatala mellett fejben írtam meg azt a verset, melyet aztán a kocsimhoz érve lejegyeztem. Bátyám betegágyánál nem írtam, de feldolgozásra váró gombóccá dagadt bennem az ő tumora és a rákos daganatból következő kiszolgáltatottsága, halálra ítéltsége. Az ember agya videózik, fölösleges hát mindent lefilmezni, inkább használjuk a képi memóriára képes agyunkat. Később, amikor egyre inkább éreztem a hiányát, és észrevettem, hogy kikopott a fülemből a hangja, és az arca, az alakja is csak a fényképeit nézve libbent elém, már tudtam, hogy kiírom magamból a történetét, sokak történetét. Sorsa nem egyedi, még ha mi egyediként is éltük meg. Halász Bódog végül nekem is mintát „adott”. Valahogy így kéne meghalnom. Nem föltétlen rákosan, bár az is beeshet, de úgy, hogy az életem utolsó pár hónapjának is legyen értelme. Ahogy Bódog is tudta, hogy érdemes kitartania, mert ha kibírja három hónapig, megláthatja az akkor megszülető unokáját. És ilyen céllal még a haldoklás is elviselhetőbb.

– Hogyan, mikor ülsz gépbe? A nap melyik szakaszában?

– Engem maga a dolgozószobám vonz. Mágnes van benne. Reggel benyitok, elolvasom az e-maileket, meg is válaszolom, amint tudom. Ha köteten dolgozom, alig várom, hogy visszazökkenjek az előző nap megélt történésbe, hogy újra átéljem a pillanatot, mely már az enyém volt. Nappal éppúgy dolgozom, mint este, de az éjjel jobban hat rám, talán, mert átszellemült csönd borul a házra, és megszűnik a jövés-menés. Kell a magány, a teljes béke. Ha bárki kizökkent egy mondatból, harapni tudnék. Az a mondat még egyszer ugyanolyanná nem áll össze.

– Nem hagyhatom ki, mert ezt látom magam körül: az ember retteg a haláltól, és azért nyomja, dolgozik látástól vakulásig, hogy ne gondoljon rá?

 – Ez veszélyes. Mert ha a félelem kerget a hajszába, magadat rugdosod a szakadékba. A munkát akkor is „hobbiból” csinálom, ha kötelező penzumról van szó. Ha nem megy, otthagyom, és járok vagy futok egyet, esetleg a konyhába menekülök, s főzök valamit. A pótcselekvés, mely nem igényel gondolkodást, nem jelent szellemi terhet, mindig inspirál. A főzés hamarabb és jobban feltölt, és lök is egyet rajtad. Egy óra múlva visszamész, és írsz. Főzés közben nem gondolsz a halálra, legfőképp nem arra, hogy te egyszer meg fogsz halni. Sokkal inkább arra, hogy kellemes illatok kerengnek a konyhádban, ínycsiklandó ízek érlelődnek a fazekadban, és egy röpke óra múltán már kanalazgathatod is. Ha valóban a haláltól retteg az, aki „kapkodva”, túlterhelve ír, jobban teszi, ha kimegy a szabadba, hogy a hajladozó fákat látva és a madarak hangját hallva igent mondj az életre. Ne írj! Élj! És holnap kedvet kapsz az íráshoz.

– Írásban egyre gyakrabban fordulsz az életre is. A Ringató Hanna Sára unokádnak, Natália lányod kislányának íródott, tehát a folytatódó életnek. Ha már ennyit beszéltünk a halálról, a tény, hogy nagypapa vagy, megnyugtató?

– Életem nagyapai szakaszát szeretném a lehető leghosszabbra nyújtani. Bár, és ez törvényszerű, tíz-tizenöt éves korában leszokik a nagyapázásról, fiúk fognak futkosni utána, és ezzel vége a nagyapai aranykornak. De az öröm, hogy láthatom a boldogságát, mégis csak bezsebelhető élvezet. Gondolom, nem meglepő: nagyapám egyfajta bálványként tündököl előttem. Az utolsó évei mosolya maradt meg nekem, és ahányszor elvándorolok Deszkre, a sírjukhoz (mamával fekszenek odalent), ez a mosoly bújik ki a sírhantokból. Ő igazi példa volt, olyan, aki előttem lebeg, amikor az unokámnak szeretnék nagyapai példát mutatni. Könyveimben, verseimben gyermekkorom emlékképeiből építkeztem, folyamatosan azt mesélem el, amit a velem egykorú nagyszülőknek is el kell(ene) mesélniük az unokáiknak. Azt hiszem, ennek köszönhető az átütő siker. Hogy a nagyszülők megtartják maguknak a könyveimet. Személyesen ők akarják elmesélni, amit én már papírra véstem.

– Te, akinek ennyi szerep jutott az életben, könnyen beletaláltál a nagypapa-szerepbe?

– Nem volt könnyű, s még most sem az. Ugyanis egy nagypapának tényleg „nyugdíjasnak” kell lennie. Magyarán: nem elég nagypapának lenni, annak is kell látszani. Egy olyan ember, aki (épp a kíváncsiságának, s az adottságainak köszönhetően) még hatvanegy évesen is folyton nyüzsög, újabb és újabb feladatokat talál ki, és célokat tűz ki, nem mindig képes „unokázni”. Néha menekülök a játszás elől, mint Tót a dobozolásra vágyó őrnagy elől. Amikor azonban Hannával játszhatok, megélem a földi boldogságot, és semmi más nem érdekel. Szerencsére azt is tudom, sem a tündéri gyermekkor, sem a nagyapa-unoka kapcsolatunk nem tarthat túl hosszú ideig, és ez a tudat akkor is mellé lökdös, ha épp írhatnékom van. Az én játékom az írás, de ezt egyedül is tudom csinálni. Amit ő játszana, ahhoz két ember kell. Ha sikerül egy hasonló korú gyermekkel összehozni, elég, ha hallom az önfeledt játszadozásukat.

– Hatvanegy éves vagy. Közéleti író, közéleti ember. Egy időben közéleti polgármester. Bele mernél vágni újra? Polgármesterként sikerült, ami miatt vállaltad? Ha a feladat sikere az egy ember eltökéltségén múlik, a siker kitartás, tehetség és akaraterő kérdése. De a többemberes, több szálon függő sikerhez azokat is fel kell tüzelni, akikben nincs tűz. Nem érzed elpocsékolt életszakasznak polgármesteri idődet? 

– Amit megcsináltunk, amin túl vagyunk, az mind gazdagabbá tett bennünket, akkor is, ha látszólag időnket pocsékoltuk. Igaz, szétrágott, minden téren megviselt, de abból is épültem. Azt persze tudni kell: nem én vágytam polgármesteri tisztségre, úgy löködtek oda az orfűiek. Szerencsére idejében visszakoztam, és így újra olvashattam, írhattam és fölléphettem. Egyébként nem és nem, ha fizetnének, akkor sem. Orfűi lakosként is hasznára lehetek a nyolc-kilencszáz embernek, de (talán nem tűnik fellengzősnek) én úgy érzem, ennél több embernek adhatok értéket, ha azokra koncentrálok, amikre születtem.

– Nem szeretnék intimpista lenni, de már régebben is felötlött, soha nem hallani, te magad sem hozod szóba: az asszony, a feleség. Aki ennyit dolgozik, mint te, aligha képes megküzdeni egyedül a kiegészítő feladatokkal társ nélkül. Lányodról, unokádról olvashatunk, az asszonyról, tudtommal, soha. Pedig a sikereidből nem kis rész az övé.

– Mi úgy kezdtük az életünket, hogy én építész technikus voltam, ő pedig gépkönyvelő. Később ő háztartásbeli lett, én meg kőműves kisiparos, majd lassan átcsúsztam az előadóművészi létbe. Akkoriban nem volt kíváncsi senki arra, hogy én, az ismeretlen kit vettem el, azóta meg visszafogottan bánunk evvel, ha szóba kerül. Annyit mondhatok. Hétköznapi életet élünk Julival, nem járunk se bálba, se partikra, nem villogunk sehol, negyven éve vagyunk házasok. Ebben éppúgy benne foglaltatik ezernyi apró öröm, mint ugyanannyi bosszúság. Mért is lenne kötelező mézédes patyomkin-házasság képét festenünk azok számára, akik azt hiszik, hogy a művészházasságok mindig tökéletesek. Két szuverén embernek kell összecsiszolódnia évek hosszú sora alatt, és ez egyetlen ember számára sem könnyen kipipálható feladat. Szóval: vagyunk, és ebben valóban benne van az is, hogy Juli ott van a háttérben, teszi a dolgát, én meg előretolt, reflektorfényt bezsebelő bástyaként „mutogatom magam”, hogy aztán végre hazaérjek, és asztalhoz üljek. Vagy az étkező- vagy az íróasztalhoz.

– Mindenre kész válaszod van. Rábukkantam egy különös jelzős szerkezetre, azt hittem, régen nem használjuk. A startlap.hu-n lévő Nagybandó oldal a következő alcímmel jelenik meg a keresőben: a reneszánsz ember. A reneszánsz ember jellemzője az antik kultúra szeretete, az élet örömeit, szépségeit élvező figyelem, misztikus helyett a filozofikus hit. A reneszánsz ember legnagyobb élménye a saját világa formálása. A reneszánsz gondolkodás jellemzői a felfokozott életöröm, igény a politikai és szellemi szabadságra. A reneszánsz ember mindig új lehetőségeket, széles távlatokat keres saját alkotókészsége előtt. Reneszánsz embernek tartod magad? Úgy tűnik, mintha a felsorolásban minden rímelne.

– Azt hiszem, az ember nem gondolja végig, hogy ő milyen ember, ám amikor valamihez viszonyítják, hasonlatosnak mondják, mustrálgatni kezdi önmagát. Valóban? Tényleg? De hiszen én csak élek. Úgy élek, ahogy (hitem szerint) kell élnie egy embernek. Való igaz, a klasszikus görög kultúra szerelmese vagyok, első görögországi utunk során úgy poroszkáltam végig az országon, mint aki emlékszik a porrá lett múltra. Egyiptomban és Olaszországban is átéltem a „de hisz én jártam már itt!” élményét. Értékrendem is az ezredéves múltból táplálkozik épül és csiszolódik. Életöröm? Istenem, szétvet az érzés, hogy élhetek! Hogy láthatom a világ rezdüléseit, hogy együtt lélegezhetek olyan emberekkel, akiket tisztelek, akiktől kultúrát csenhetek, akiktől példát kaphatok, akiktől tudást remélhetek, akiknek köszönhetően emberibbé lett a világ. Meglesem a ganajtúrókat, az őszapókat, a gyíkokat, a lepkéket, és mellém csalogatom a fenyőrigókat. Felfokozott életöröm? Ez épp olyan, mint a terhesség: kicsit nem lehetsz terhes. Vagy nagyon élsz, vagy élve haldokolsz. És igen, szellemi szabadságomhoz (ha már kivívtam magamnak) ragaszkodom, kötődöm. Nem szurkolok egyetlen focicsapatnak, nem vagyok híve egyetlen vallásnak, és nem kötődöm egyetlen párthoz. Nem akarom kizárni a többieket. Nyitott akarok lenni mindenkire, hogy ne kelljen gyűlölnöm, megvetnem senkit, mert másnak szurkol, másféleképp hisz az egyszem Istenben, vagy, mert más eszme rabja. Így azt is elérhetem, hogy ők is nyitottak rám, és elfelejtenek engem gyűlölni. Persze, eközben új és még újabb „káposztalevelet” fejtek le magamról, hogy megnézzem, mit tudnék még megmutatni magamból. Tudom, hamarosan következik a festés, a grafika, igaz, egykor karikaturistaként kezdtem, mint mindent: autodidaktaként, tehát visszatérek a kezdetemhez. Istenem, csak nehogy kevés legyen az időm! Egyébként nagyapám ezermester volt, falusi „reneszánsz ember”, én meg (félig tréfásan) prolihisztornak mondom magamat.

Válaszolj gondolkodás nélkül: a filozofikus szemlélet az élet nagy dolgait értelmezi, vagy arra kényszerít, hogy kis dolgainkat rendezzük, hogy odaférjünk a nagyokhoz?

Mikróban gondolkodom mindig, s az apró dolgokra kapott válaszokat illesztem be a makróba. Építész volnék, tehát tervekben, alapozásban és a statikára hagyatkozva tervezek és kivitelezek. A társadalom a családokra épül, a család emberekre, egyetlenként vagyunk részei és mozgatói a nagy egésznek. Ha bennem rend van, rend lesz köröttem is, és ha a családban rend van, a família is jó alkotóeleme lesz a nagy közösségnek. Ha úgy vesszük baromi konzervatív vagyok, de olyan, aki szabadgondolkodású, és belső kényszerből akar kötődni a tradíciókhoz, nem pedig azt játszva, mert ezt várják el tőle a konzervatívok.

– Bandó, rálátsz a házadból az orfűi tóra? Horgászol a partján üldögélve? Úszol nyaranta? Sétálsz a tóparton? Van időd ilyenféle időrabló tevékenységre? Érzi az ember hatvanegy évesen, hogy semmire nincs ideje? Hogy minden percet be kell osztania?

– Ha a kert végében lévő dombra felkutyagolok, rálátok a tavakra, egyébként nem. De jobb is, mert így, ha látni akarom, s hallani a hullámok csacsogását, le kell sétálnom a tópartra. Ilyen gyaloglásaim során születtek, s születnek ma is a haikuk, melyekből 333 ugyancsak kötetbe került. A horgászást kihagyom már, mert ha sikerrel horgászom, meg kell pucolnom a halakat, s ez már nincs ínyemre. Az úszás viszont mindennapos. Hanyatt úszom, evezős csapásokkal, mely elég fura látvány, de nekem jólesik. Hátra sem nézek, csak induláskor, s végigúszom ezer métert, „vakon”. Közben az eget nézem, a fellegeket, a madarakat, a néha csíkot húzó repülőket, és gondolkodom. A medence számomra szűk, csak ha nagyon muszáj, akkor úszkálok faltól falig. A tó vize maga a szabadság. Számomra tehát a tóban úszás nemcsak sport, mozgás, de a szabadság élvezete is. Igaz, ez is „időrabló”, de az a másfél óra az enyém. És ahogy a kínaiaktól tudjuk: napi két órát tölts el rajzolgatással. Én ezt úgy értelmezem, hogy olyasmivel, amiért nem kapsz pénzt. Ezt nevezem én aktív meditációnak. És terjesztem, ahol, és amikor csak tudom: írd be a naptáradba, hogy holnap adott időpontban találkozom velem. És menj el!

– Az irodalmi siker az eladási listákon mérhető, ami elég személytelen, szemben előadói múltad (jelened?) sikereivel, amikor abban a pillanatban láthattad (dőltek a népek a röhögéstől, netán megdermedtek egy-egy mondatodtól). Mit jelent számodra az irodalmi siker?

– Gondolj bele, mekkora „lemondás”, hogy nem engedek a „könnyű”, pénzesebb siker csábításának! Járhatnám az országot fellépőként, de nem. új kihívások vonzanak. Amit a kabaréban adhattam, már odaadtam. Azt már kipakoltam a batyumból. A többi sem penészesedhet benn. Tanulom az írást, holott mondhatnám, tudom. De nem lehetek öntelt, akkor sem, ha „letettem már valamit az asztalra”. Életünk út a tökéletességhez. Járjuk, és sosem érünk a végére. Épp, mert nincs tökéletes. A közelébe juthatunk, de oda is csak a kivételes tehetségek. Nekünk, akik ugyanaz a vezércsillagunk, csak felé tartunk. De ez is nemes cselekedet. Azt hiszem, az igazi nagy siker még akkor is várat magára, ha vannak már könyveim, melyek sikeresnek mondhatók. Aki nem képes önmaga méricskélésére, hamar lila ködbe keveredik, s onnan nincs kivezető út. Az olvasóimmal találkozni hihetetlen öröm. Könyvtárak sorát jártam végig az elmúlt két évben, és tapasztaltam, hetekre van előjegyezve a Toscana, és sosincs bent egyetlen verseskötetem sem. Valóban, CD-kre énekelték verseimet, tankönyvekbe is bekerült vagy negyven versem, s mondhatnám, „sikeres vagyok”. Én mégis csak azt mondom: boldog vagyok. Mert ez többet mond el arról, amiről beszélünk. Jó tudni, hogy értéket adhattam sokak számára. Valahol ez volna mindenki dolga. Olvasóknak kell írnunk, nem egymásnak. Egymáson aligha formálunk túl sokat, aligha gazdagítjuk kollegáinkat. De ott vannak az olvasók. Róluk van szó, róluk szól a történet.

– Számoljuk össze végül Nagy Bandó András, ma, 2008 karácsonya előtt hány ember lakik benned?

– Bár, mióta beszélgetünk, eltelt egy kis idő, de most sem mondhatok mást, akár az ujjait vesztett asztalos: egyik kezemen megszámolhatom, hány ember lakik bennem: egy. De az az egy nem hagy nekem nyugtot. És, mint a gyémántcsiszoló mester, én is azt számolgatom, hogy ennek az egyetlen, tulajdonképpen idomtalannak született figurának sikerül-e elfogadhatóra csiszolni annyi oldalát, hogy végül betehessék egy kollekcióba.

 

 

 

 

Bandó-névjegy: Nagy Bandó András 1947-ben született Deszken. Általános iskola: Deszk. Vedres István Építőipari Technikum, Szeged. Elismerései: Karinthy Frigyes emlékgyűrű (1988), Szalmaszál a hajléktalanokért (1996), Hajléktalan emberért díj (2006).

Könyvei: Úton-útfélen (1986, 2007); Könyv azoknak, akik utálnak olvasni (2001, 2007); András könyve – Fordított teremtés (2002); András II. könyve – Kútásó (2003); Ízes beszéd (2003); 333 haIQ (2005); Sosemvolt Toscana (2006); Nagy Bandó világa (2007); Furcsa pár-beszéd (Sándor Györggyel, 2007); Orfűi medvehagyma kincseskönyv (2007), Kabaré-sikerlista (2007), Kalandárium 2005, Kalandárium 2006, Kalandárium 2007 (2008)

Verseskötetei és mesekönyvei gyerekeknek: Madarak tolláról (2004); Fából vasparipát (2005); Gyöngykaláris (2006); Szappanbuborék (2007); A táltossá lett kiscsikó (2007); Kicsinyek könyve (2007), Keresztnévsor (2008), Szivárványhíd (2008), A Kiskalácsai királyság (2008), Ringató (2008)

CD: Tölgyből van a fakutya (2008)

http://www.bando.hu/index_a.htm