1956 után költőnek maradni

Piros a vér a pesti utcán – az '56-os forradalom emblematikus verse. De mi lett a szerzőjével? Kivándorolt? Bebörtönözték? Kivégezték? Behódolt? Csepelre helyezve még évtizedeken át várta az "emberarcú szocializmus" megvalósulását a reformkommunista Tamási Lajos, s munkásfiatalok százait nevelte igényes kulturális életre. Több írót is elindítva a pályán azzal, hogy könyvet adott kezükbe, bátorította irodalmi próbálkozásaikat a Csepel Művek lapjában, derült ki a visszaemlékezők hálás elbeszéléseiből január 15-én, az Írószövetség 1957-es feloszlatásának jubileumán.

1956 után költőnek maradni

Tamási Lajos-emlékest az Írószövetségben

Az Irodalmi Újság 1956-os számait megvizsgálva Vasy Géza úgy találta, hogy az irodalmi anyag gyengébb bennük – összevetve például a Csillag azévi termésével –, de Tamási kiemelkedik a verseivel. "Ott vált olyan költővé, aki különösebb dobverés nélkül fel tudja kelteni a figyelmet" – értékelt bevezetőjében az Írószövetség elnöke, aki érdeklődő elsős gimnazistaként megvásárolta 1957 februárjában a már kétszeres József Attila-díjas Tamási Keserves fáklya című kötetét, mielőtt visszavonták a boltok polcairól. Már akkor megérezte, milyen fontos könyv ez, s ma úgy látja: "az ember kétségbe esik, hogy mennyi aktualitás, mennyi időszerűség van benne, mely a 2009-es évről is szól!" Meglepő ötletként ennek a verseskötetnek  az egyik példányát dedikáltatta az emlékest előadóival és közönségével az egyik résztvevő.

Tamási legismertebb műveit (Halottak napja, Egy körúti sírkeresztre, Hazatérés, Mert az úton, A városi ősz, Pacsirtaszó, Keserves fáklya) idézte fel Szersén Gyula színművész, majd a Piros a vér...-t hallhattuk a szerző előadásában az 1956. októberi felvételről.

Ezután G. Komoróczy Emőke a költő életútját és művészetét méltatva visszautasította a sematizmus vádját, s csodálkozott azon, miért könyvelik el negatívumként Tamási 1953–1956 közti párttitkári múltját, "hiszen reformkommunistaként ők készítették elő szellemileg 1956-ot!" A forradalom leverése után pedig teljes visszavonultságban élt 1962-ig, amikor Csepelen létrehozta a Kassák munkásköreire emlékeztető Olvasó Munkás Klubot. Az előadó szerint Tamási "a megreccsent gerincek földjén"  – ahogy A rend című versében fogalmaz – továbbra is hitt abban, hogy az "emberarcú szocializmus" megvalósítható a kádári diktatúra gyakorlatának korrigálásával úgy, hogy a szociális eszme domináljon. Cselekvésre buzdító költészete azonban megrendült a prágai tavasz vérbe fojtása után,  s rezignáltságát erősítette a nyolcvanas évekig minden október végén a háza előtt posztoló járőr. A hatvanas évek politikai enyhülése ("aki nincs ellenünk, az velünk van") idején napvilágot látott két kötete, azután viszont hosszú hallgatás következett. Tőle ugyan semmit nem publikáltak, sikerült viszont elérnie, hogy az Olvasó Munkás Klub több tucatnyi alkotójának önálló könyve jelenhessen meg az évtizedek során. Végül a munkásklub harcolta ki, hogy hatvanadik születésnapjára ismét kiadják egy kötetét (Születésnapomra) 1983-ban. Köpeczi Béla oktatási miniszter hivatalos levélben mondott köszönetet ekkor "azért a sokrétű irodalomszervezői munkáért, amit az Írószövetség titkáraként végzett", és "azért az áldozatos, több évtizedes közművelődési tevékenységért is, amit a Csepel Művek Művelődési Házában folytat a munkások művelődése érdekében". Tamási ekkor már látta, hogy a pártállami rendszer össze fog omlani, állította a vele személyes kapcsolatban állt G. Komoróczy, s továbbra is "a népből jött, a népet el nem hagyó küldetéses értelmiségi útját járta".

Az 1985-ös Zugligeti ősz kötet Gyümölcs és féreg versének természeti képei azonban azt sugallták az irodalomtörténésznek, hogy Tamási szerint "férgek mindig voltak, vannak és lesznek, ezért a férgek ellen nem érdemes harcolni. A diktatúra mindig kitenyészti az alattvaló-lelkületű embereket, és fordítva, azok önként beadják derekukat, s meghu¬nyászkodásukkal fönntartják a diktatúrát." Hiába várta a változást, 1989-től sem irányult több figyelem az idős költőre, 1992-es halála után kapott csak Nagy Imre-emlékérmet és 1956-os emlékérmet.

Fábián László Hová tűnt a Piros a vér... a pesti utcáról? című előadásában a hatvanas évek Csepeljét idézte, hogy milyen mostoha körülmények közé került Tamási, mikor átnevelési céllal oda "száműzték", hogy "kimentsék a revizionizmus uszályából". S micsoda kulturális életet teremtett ott! Vendég volt a Munkásotthonban Kassák, Tersánszky, Féja, Veres Péter, Erdei Ferenc, Lengyel József, Fekete Gyula, Szabó Pál, és még hosszasan sorolhatnánk. A nyugdíjba vonult klubvezető munkáját többen folytatták, 1989-től 2003-ig Halász Imre állt az élén, aki maga is Tamási-tanítvány volt, Gyöngédségem gyűlölete című kötetét a Csepel Művek jegyezte kiadóként 1979-ben.

"A munkás szó talán elijeszt sokakat, mégsem dobtuk ki a névből, mint az  MSZMP" – mondta, hanem Tamási halálakor felvették a költő nevét tiszteletből. A Tamási Lajos Olvasó Munkás Klubnak jelenleg 41 tagja fizeti az évi 1500 forintos tagdíjat, tudtuk meg Lengyel Gézától, aki "nettó 4700 forint tiszteletdíjért" szervezi jelenleg a klub kéthetenkénti programjait. A nem túl rózsás anyagi helyzet ellenére 2007-ben sikerült egy visszatekintő antológiát (Tűzőrzők) kiadniuk a klub 45 éves történetének meghatározó műveiből, 2008-ban pedig egy évkönyvvel rukkoltak ki, ismét Tűzőrzők címmel.

Hernádi Miklós 1961-től szoros kapcsolatban állt Tamásival, mert annak felesége volt a magyartanáruk az iskolában, s később évtizedeken át szállította a híreket a formálódó demokratikus ellenzékről az értelmiség tömegmozgosító erejében kissé kétkedő poétának, akitől viszont sokat tanult arról, hogy mitől lesz valami irodalom.

"Tamási Lajos irodalmi égtájai Tompa Mihály, Arany , Illyés és Sinka voltak" – ismertette a hallgatósággal Oláh János, aki egy utcai csoportosulásban hallotta először tizennégy évesen a Piros a vér a pesti utcán egy változatát, majd egyetemistaként a hatvanas években egy másik, folklorizálódott verzióját. "56 mítosza ez a vers. Kiemelkedik a kiváló 56-os versek, például Vas István, Szabó Lőrinc, Sinka István költeményei közül. Bár poétikailag ingatagabb, de ilyen közelről talán senki nem ábrázolta a tüntetés vérbe fojtását" – fogalmazta meg. A vers keletkezéséről hosszú beszélgetést közölt alkotójával a Magyar Nemzetben Marafkó László 1990-ben. Ő ismeretlenül hívta fel a már betegeskedő költőt 1984-ben, mikor nemzedéki regényéhez akart adatokat szerezni az ötvenes évek irodalmi életéről, s a kezdeti bizalmatlanság ellenére sok olyan történetet mesélt neki, melyeket felhasznált könyvében. Megtudta a forradalom élő lelkiismeretétől, milyen borzalmas volt megélnie, hogy "embereket csak azért félhülyére vertek, elvittek, mert megtalálták náluk verse egy másolatát", míg ő egy nap alatt kiszabadult a közbenjárásoknak köszönhetően. December 6-án hajnalban tartóztatták le, felesége azonnal mozgósítani kezdte befolyásos ismerőseiket, s lefogását már kora reggel bemondta a rádió külföldön. Megmozdult az Írószövetség, s estére már szabad is volt. Fogdabeli alakját rejtette egy karcolatába Bokor Levente, akinek elégiái szintén a csepeli Műhely-füzetek sorozatban jelentek meg elsőként.

Tizenéves segédmunkásként küldte be füzetébe körmölt regényét a Csepel Művek lapjában meghirdetett irodalmi pályázatra Szemes Zsuzsa, s harmadik helyezést ért el vele 1966-ban. Ezután karolta fel és látta el könyvekkel "Lajos bácsi, aki a rá komolyan figyelő, vadhajtásait nyesegető tanítót, apát és családot jelentette számára".
Magyarország első női toronydarusa beszámolt arról is, hogy "Lajos bácsi mindig fúrt-faragott-kalapált, volt egy kis műhelye. Neki vitte el azt a kalapácsfejet, melyet órákon át reszelt vizsgafeladatként egy vasdarabból". Mert az ő alakja lebegett a szeme előtt, amíg birkózott az anyaggal, s máig él szívében és lelkében, ezért nem ment el soha a sírjához.

Szintén Tamási tanítványa volt Benke László, aki az 1957-es Keserves fáklya kefelevonatában látta azt a két verset (Egy körúti sírkeresztre, Piros a vér…), melyek külső nyomására végül kimaradtak. Benke vitatta, hogy '56 kudarca Tamási életének szellemi kudarcát is jelentette. Véleménye szerint "a harcban elesett álmok katonája" reményt táplált a hatvanas években, hogy visszatérhet az irodalomba, de elveiből nem engedett. "A kor maga alá temette azokat az álmokat, melyeket a költők álmodtak, de a költészet reményt adott és éltette az alkotókat."

A helyszíni egyeztetések értelmében a Magyar Naplóban olvashatóak lesznek a rögzített visszaemlékezések.

Klein László

Kapcsolódó:

G. Komoróczy Emőke A szellemi nevelés fórumai című könyve a Magyar Elektronikus Könyvtárban: http://mek.niif.hu/03100/03139
Tamási Lajos Olvasó Munkás  Klub: http://www.csepelimunkasotthon.hu/tamaslajos.html