Vennes Aranka: A Térszínház embertől-emberig szól
Kovács J. István színművésszel érdekes módon ismerkedtem meg. Itt, a Zichy-kastélyban sétáltam, és kopácsolást hallottam. Elindultam a hang irányába, benyitottam az ajtón, és egy nagy műhelyben találtam magam. Ő dolgozott ott, egy nagy, szimbolikus hajó-makettet rakott össze. Azt mondta annakidején, hogy a Térszínház mindenese. Hogy is van ez? – kérdezem most tőle.
Vennes Aranka:
A Térszínház embertől
emberig szól
(részlet)
A képmutogató
Kovács J. István színművésszel érdekes módon ismerkedtem meg. Itt, a Zichy-kastélyban sétáltam, és kopácsolást hallottam. Elindultam a hang irányába, benyitottam az ajtón, és egy nagy műhelyben találtam magam. Ő dolgozott ott, egy nagy, szimbolikus hajó-makettet rakott össze. Azt mondta annakidején, hogy a Térszínház mindenese. Hogy is van ez? – kérdezem most tőle.
– Ahogyan a középkorban kialakultak a mesterségek manufaktúrái, úgy a színháznak is. Aztán a XIX. században létrejöttek a nagyszínházak, hatszáz-ezerkétszáz embert befogadó nézőtérrel. Az már nem az igazi, a nagy tömegméret miatt. A színház embertől emberig szól, igazibb közege az intimebb, kisközösségi műfaj. Amikor harminckét éve a Térszínházhoz kerültem, az akkor még meglévő MOM – Magyar Optikai Művek – kultúrházában kaptunk helyet, intenzív műhelymunka folyt, erős felkészülés, amerikai, angol módszer szerint – amit Sztanyiszlavszkij nyomán találtak ki a színésznevelés számára, rögönzéses játékokkal, fizikai képzéssel foglalkoztunk, együttműködésre koncentráló gyakorlatokkal. Nagyon jó iskola volt.
– Mikortól színész a színész?
– Ez mindenkinél más. Akad egy-két olyan gyermekkori emlékem, amik már erre utaltak. Én 56-ban a kisebbek között voltam, hogy múlassuk az időt a pincében, s ne a bombázásra gondoljunk, meg az orosz tankra, ami lőtte a házat november 4-e táján, ott, az Almássy téren, a nagyobbaknak és a felnőtteknek mi bábszínházat játszottunk: a farkas és a három kismalac (jóízűen felnevet), én voltam az egyik kismalac!... Jóval később, egyetemi éveim alatt megismerkedtem ezzel a társulattal, vezetőjével, Bucz Hunorral. Akkoriban, a 60-as évek politikai „kurzusával” – illetve azzal a hazugság-világgal, ami körülvett bennünket – való elégedetlenség valamilyen formában önkifejezésre indította a fiatalságot. A rock meg a beat nemzedéke vagyunk, de a zene mellett nagyon sok amatőr színjátszó csoport működött hitelesen.
– Egy ilyen kis közösség mennyire képes önálló alkotóközösségként működni?
– Nagyon is! Nemcsak a programokban, vagy hogy milyen műsorpolitikát alakítunk ki, abban is teljes egyetértéssel és önállóan igyekszünk a saját képünkre formálni a színházat, hogy megfeleljünk annak a missziónak, amit vállaltunk. Nagy szabadságunk van, nem kényszerülünk olyat játszani, amit nem akarunk.
– De a sikerért keményen meg kell dolgozni…
– Persze, persze… A siker? Bennünket nem fenyeget a mesterségesen felduzzasztott, irányított látszat-siker... Siker az, amikor harminc év múlva visszajön valaki, és azt mondja, látott annakidején A madarak tanácskozásá-ban, és az milyen nagyszerű volt. Sokan szívükbe zárnak. Tízezren, tán százezren is megfordultak évtizedek alatt az előadásainkon, és maradandó élményt kaptak. De ez olyan siker, ami titokban marad; ez egy másik Magyarország, ez egy másik élet, ez nem a média által tupírozott valóság, ez valami más.
– Láttam egy fotót, ami egy téren felállított, képekkel teli festőállványokat ábrázolt, ön pedig magyarázott a félkörben állóknak. Az aláírás az volt: Képmutogatók. Ez mit jelent?
– Hosszú ideig nem volt rendes helyünk, nem volt színházunk, eleve bizonytalan volt a létezésünk, és így az érdeklődés mellett a szükség is vitte Bucz Hunort – és vele minket is –, hogy keressünk olyan műfajokat, amelyek hozzánk illenek, könnyen utaztathatjuk, és nem színházi körülmények közt is megtaláljuk a kapcsolatot a közönséggel. Nem elvont művész-színház az ideálunk! Felelevenítettünk egy középkori hagyományt, amikor a vásárokon úgy árulták a füzetecskéket, regényeket – amiket a ponyvára tettek –, hogy megfestettek belőlük egy-egy jelenetet, és azt kiállították, elmesélve mellé a történetet. Rájöttünk, hogy nagyon jól föl lehet dolgozni a magyar népmeséket, a magyar klasszikusok néhány darabját, legenda-balladát, verses meséket. Végül aztán képmutogató formában, énekekkel feldolgoztuk a magyarföldi szentek történetét is, Szent Mártontól Szent Kingáig…
