Varga Anikó: A végtelen kilenc szobája

Mindák Gergely performansza a test apró rezdüléseit nagyítja látvánnyá oly módon, hogy a testéhez erősített fonalak, amelyek a mennyezethez erősített apró hurkokon szaladnak keresztül, és amelyek végeire aranyozott köveket kötöttek nehezékként, továbbít­ják a kezek és a hát mozdulatait.

Varga Anikó

A végtelen kilenc szobája

(részlet)

Mindák Gergely performansza a test apró rezdüléseit nagyítja látvánnyá oly módon, hogy a testéhez erősített fonalak, amelyek a mennyezethez erősített apró hurkokon szaladnak keresztül, és amelyek végeire aranyozott köveket kötöttek nehezékként, továbbít­ják a kezek és a hát mozdulatait. Az aranyozott kövek síkja és maga a látványkép egésze a fonalkonstrukció alatti mesterséges tavacskában tükröződik, egy fekete medencében, amely a japán shogunként trónoló Mindák és a nézők között terül el. A lassú mozdulatok receptoraiként a fonalak az aranykövek síkjában teszik láthatóvá és követhetővé Mindák mozgását.
A szomszéd szobák eseményei már jóval több humort enged­nek meg maguknak; az egyikben egy fiatal, dohányzó fiú pa­kol­gatja ki a sörösládákból az üres üvegeket, az ikonokról ismert aureolát mintázva meg, majd az üresen hagyott fejrészbe maga fekszik bele. A szobák falaira kiakasztott kis szövegek (idézetek illetve saját szövegek) mintegy asszociatív kommentárjai, összeg­zői a szobák perfor­man­szainak, jelen esetben ez csak ennyi: „I’m on the highway to hell”, amely a közismert rockszám ironikus beidézésével bontja meg a meditatív hangulatot. Egy másik, hosszúkás fülkében fekete, testhezálló ruhába öltözött lány látható, jelmeze csak az arcát, a köldökét és a kézfejét hagy­ják szabadon. A háta mögött lassan emelkedő kifutó látható, a hátsó falból kiinduló fonalak, amelyeket ruhájához erősítettek épp addig az átlátszó plexifalig engedik eljutni, amely közte és a nézők közt feszül. Az emberi identitás hyperspaces hangulatú laboratóriumi ketrece ez: ha a néző a plexi elé berajzolt két lábnyomra lép, akkor felgyullad egy lámpa, és saját képe rávetül a bent álló lányéra. Az identitás kettős kötődését, dialektikáját fogalmazza meg ez a látvány, nevezetesen hogy az egyszerre tar­talmaz kötöttebb, személyes, nehezebben módosítható ele­meket és tükrözi a másokét, a többi ember identitásának hatását. De nem a didaktikus jelleg a lényeges ebben a performanszban, sokkal inkább azok az apró gesztusok, reakciók, amelyek a lány és a nézők között történtek. Volt aki moz­du­latlanul szemlélte a kettős alakképet, volt aki a tükröző alak mani­pulálhatóságával kísérletezett, például megmoz­dí­totta a kezét, várva azt, hogy a lány lemajmolja az ő gesztusait – ami persze nem történt meg, viszont magát a manipuláció kísérletét lereagálta a lány.
Mindegyik szobához tartozik egy személy, még ha első pillan­tás­ra nem is könnyen vesszük észre: a rejtőzködés ilyen megle­pe­tésével játszik el Bolyácz Jero­mos alkotása. A valaha fürdő­szo­baként vagy kamraként műkö­dő kis fülkébe belépve elsőként a falra akasztott szövegre téved a sze­münk, amely egy végtelenített mondat, a végtelen jelének alak­jára mintázva. Mellette a földön tükör, rajta széttoccsant agyag­figurák: és csak itt emeljük fel a fejünket, hogy meglássuk a beé­pí­tett faliszekrényben nyugodtan üldögélő fiút, aki apró agyag­ma­da­rakat gyurmáz, majd sorra kirepteti őket a halálba. Egy másik apró szobácskában a fekete-fehér kontraszt­jára épülő látvány-performansz fogad: a fekete ruhás fiú majdnem egybeolvad a fekete háttérrel és a fekete alapzattal, amin törökülésben ül. Az igéző látvány itt a kezek ismétlődő mozdulatokból álló játéka által valósul meg és a megszakítás és összeolvadás gesztusaiból áll össze. A ruha ujjára varrt fehér fonál, amely végigszalad a mellkason, bezárulhat a talapzatra kirakott félkörívvel vagy azzal a fonaldarabbal, amit az előadó a két kezével fog meg, mintegy folytatásaként a karján világító csíknak.
Nem minden fülke kínálja fel azt a lehetőséget, hogy a néző belépjen az esemény terébe. Az identitáslabornál ezt a plexiüveg akadályozza meg, egy másik női performansz világa azonban olyan erős atmoszférával, no meg kis térrel rendelkezik, hogy értelemszerűen megállunk az ajtóban. A fürdőszobányi térben egy befont hajú lány mozog, háttal a nézőknek. Hajfonataiba fonalak vannak beleszőve, ezek vékonyan kígyózva futnak szét az apró szobában és a négy falhoz erősítve tartják foglyul, korlátozzák mozgásában a lányt. A földön áttetsző és világító labdacsok, celluxból formált, vízzel megtöltött tartályok, amelyek belsejében apró izzók világítanak – ezeket köti sorban a hajához a performer, majd a sarok felé lépve módosít a helyzetükön.