Varga Anikó: Maladype Pictures Presens

"A Maladype előadásában nem a per­szo­názsok személyes történetére, nem a mese színrevitelére esik a hangsúly, hanem a létproblémák felmutatására. Ezért sem vé­letlen, hogy azok a jelenetek igazán ha­tá­sosak, amelyekben kiválóan működnek a shakespeare-i áthallások." - színházkritika ízelítőként július-augusztusi lapszámunkból.

Varga Anikó

Maladype Pictures Presents

(részlet)

A Maladype előadásában nem a per­szo­názsok személyes történetére, nem a mese színrevitelére esik a hangsúly, hanem a létproblémák felmutatására. Ezért sem vé­letlen, hogy azok a jelenetek igazán ha­tá­sosak, amelyekben kiválóan működnek a shakespeare-i áthallások. Leonce – Lénához hasonlóan –, kis birodalmának örököseként elmenekül a felelősségvállalás és a kény­szerházasság elől. A tévedések vígjátékának törvénye szerint azonban egymás karjaiba sodorja őket a sors. A komor történetet meseszerű, humoros elemekkel kontrasztoló drámára a többértelmű happy end teszi fel a pontot. Heiner Müller megjegyzése szerint a hamleti hősök paradox problémája abban áll, hogy minél távolabbra látnak, annál inkább szűkül cselekvési körük rádiusza – Leonce életuntsága, semmittevő udvari élete is a kompromisszumokat elutasító kamaszos „tisztánlátásból” fakad, ami szerint felnőni egyszerűen erkölcsi megalkuvás. Tompa Ádám és Fátyol Kamilla jelenete, amelyben Leonce egy udvari emberrel társalog, nyomaiban (és iróniájában) a Hamlet–Polonius párbeszédet idézi. Fátyol Kamilla szótagolva, robothangon, buta gépezetként ismétli Tompa-Leonce válaszait, képtelen különbséget tenni a „Hol az ingem?” és a „Hol a morál?” kérdések közt – mindkettőre az a válasz, hogy „a szekrényben”. Egy másik jelenetben Leonce könnyedén elfelejtett szerelmét, a Bakos Éva által játszott Rosettát forgatja maga körül körbe-körbe (ez Rómeó „futott még” szerelmét, Rózát hozza em­lékezetünkbe). Egy bambuszrúd végébe kapaszkodnak mindketten, viszont a ritmust Leonce diktálja, és a saját és Leonce nevének dallamos ismétlésére lépdelő Rosetta nem tud kiszakadni érzelmei bűvöletéből, miköz­ben Leonce szerelme és unalma közti azonosságokat fedi fel – „szeretni örökké­valóságig, milyen hosszú is ez a szó, örök­kévalóság”, mondja. De Mercutió figurája is átvillan Valerio alakján, aki a felelőtlen kalandozás birodalmába, Itáliába csábítja Leonce-t. Valerio, a tájszólásban beszélő Páll Zsolt nem a tenyerén, de a talpán hordozza az elmélkedő Leonce-t, nincs a földön hely, ahová a fiatal herceg letehetné a lábát, miközben Valerio gyakorlatias summázatú beszédet tart. Megrendítő a Földi Ádám által előadott szerelmi monológ, amelynek során színésztársai segítségével egy törékeny egyensúlyú ketrecet épít a maga teste köré: lábait, karjait átfonják a bambusz rudak, így válik a vallomás, a szövegmondás egyre nehezebb fizikai feladattá, mialatt az önkorlátozó, cselekvésképtelenségbe futó gon­dolkodás paradox képe is megépül. A másik előadásban Balázs azt kérte a színészektől, hogy mindenki egyszerre adja elő saját monológvariációját, fokozott figyelmet követelve tőlük, hiszen a szűkös térben úgy kellett megvalósítani a jeleneteket, hogy a hosszú bambusz rudak ne akadályozzák a másikat. Az egymásra figyelés tétje nem merült ki ennyiben. Megtalálni a dinamikát, amivel a szimultaneitás végeredménye nem kaotikus hangzavar, társulatpróbáló feladat, amiben kitűnik a Maladype csapatának együttállása: érzékeny váltásokkal kerül egyik-másik előadó és jelenet a figyelem fókuszába és az összhatás valóban felkavaró.