Torma Péter: Nyitott tabukat dön(t)getni, avagy a problémázás problémái

"Falrengető bejelentéssel indul az alfejezet: „A filmnézés alaphelyzete a vízió, vagyis az, hogy gyakorlatilag ébren álmodunk, valamilyen álmot látunk. Ebből látszik, hogy a modern korban egyáltalán nem tűnt el a látomások ősi világa”. Ezt is nehéz volna cáfolni, és éppen ezért tennék fel néhány apró kérdést vele kapcsolatban: ki cáfolta?" - Folytatás az Irodalmi Jelen július–augusztusi számából.

Torma Péter

Nyitott tabukat dön(t)getni,

avagy a problémázás problémái

„A film mint emberi jelenség”

Falrengető bejelentéssel indul az alfejezet: „A filmnézés alaphelyzete a vízió, vagyis az, hogy gyakorlatilag ébren álmodunk, valamilyen álmot látunk. Ebből látszik, hogy a modern korban egyáltalán nem tűnt el a látomások ősi világa”. Ezt is nehéz volna cáfolni, és éppen ezért tennék fel néhány apró kérdést vele kapcsolatban: ki cáfolta? Ki állította ennek az ellenkezőjét? Miért szükséges kijelenteni, amikor – azt hiszem, nem kell nagy bátorság, hogy ezt mondjuk – magától értetődik? Hasonlóan eredeti a zárógondolat is: „A hétköznapi világban is pontosan így szoktunk illúziókba menekülni. Idegenkedünk szembenézni a valóval, ezért még idegenebb virtuális világokba, mesterséges paradicsomokba menekülünk”.
Korszakalkotó. Van egyáltalán olyan művészi és/vagy szórakoztató célú, akár képi, akár szöveges ábrázolás, aminek nem része (ha ugyan nem lényege) magának az alkotásnak, alkotónak a saját, vizionált, virtuális, fiktív világa? Nem a saját szűrőjén keresztül való láttatás az alkotó elsődleges célja, és egyben eszköze? Innentől ez már nem az igazi világ, hanem – ez tagadhatatlan – vízió. Ahogy azt eddig is tudtuk.
Mindez átvezet a következő részbe.

„A film fiktív természete”

„Ha szándékos manipuláció nincs is, a filmben akkor is minden eleve elszakad földi valóságától és durván fiktívvé válik”. Nyilván. Lásd az előző bekezdést. Mellesleg ez a mondat sem igazán egyeztethető össze azzal a gondolattal, hogy a filmmel „az egész valóságot” fogyasztanánk.
Még érdekesebb a következő gondolat, csak más szempontból. „A filmező ember az adott helyzetben mindig idegen, sőt: az egész helyzetet elidegeníti. […] Innen, a filmezés élethelyzet-elidegenítésének élményéből ismerhetjük a »primitívek« ősi ösztönös megérzését, hogy a felvétel elrabolja a lelkét nemcsak az embernek, hanem a szituációnak és a benne megnyíló világnak is.”
Hadd közelítsem meg ezt a két mondatot a némi nagyképűséggel „szűkebb szakterületemnek” nevezhető jelentéstan oldaláról. Az elrabol, illetve rabol igét az Értelmező szótár is az eltulajdonít igével magyarázza és egyben rokonítja. Jelentésében benne van, hogy az, amit valaki elrabol, hozzá, a tulajdonába kerül. A lefilmezett ember, illetve világ lelkének ezek szerint ott kéne lennie a felvételen (a „primitívek” így is gondolták/-ják). Ez a szövegrész tehát, miközben azt kifogásolja, hogy a filmen nincs ott a lélek, akaratlanul éppen azt állítja, hogy nagyon is ott van.

„A film mint a nagyvárosi lét terméke és piacvezető mákonya”

Továbbra is a szótárak mentén haladunk, ugyanis ennek a – szerintem az egész cikk mélypontját jelentő – résznek az első bekezdését minden változtatás nélkül át lehetne emelni a Közhelyszótár legújabb kiadásába. Itt mutatkozik meg leginkább a tanulmánynak a bevezetőben hangsúlyozott brutalitása, ha nem is pontosan úgy, ahogy azt a szerző gondolta. Egész egyszerűen sokkoló a kliséknek ez a tömkelege. Aztán a kegyelemdöfés: „A filmnézés csöppet sem természetes dolog”. Megint megkérdezem: ki mondta, hogy az? És ha nem mondta senki, miért szükséges leszögezni, pláne miért szükséges még ezek után bizonyítani is? Kit akar a szerző meggyőzni erről? Pontosabban, kit kell?

****

A továbbiakban már csak néhány mondattal, illetve az azokból levonható következtetésekkel foglalkoznék. Ez a néhány mondat a következőképpen hangzik:
„A valóságban – a film fikciójával ellentétben – mindig egyszerre jelen van több más lehetőség, téridejében mindig több életlehetőség találkozik. Pont ezáltal több a valóság minden fikciónál. A filmben a levetített lehetőség is felvett kópia, a valóságban minden lehetőség. Egyszerűen minden. A természeti valóság hasonlíthatatlanul gazdagabb lehetőségekben, mert a film is csupán egyik lehetősége […]”
Az első mondatot már idéztem. Továbbra is ellentmondásban áll a tanulmány elején tett megállapítással. Továbbra is annyit állít, hogy a film nem egyenlő a valósággal. De mindezt az én képernyőmön négy és fél, a lapba tördelve hat és fél soron keresztül teszi. A cikknek – és nem csak ennek a cikknek – ez a legsúlyosabb problémája. A bölcsészértelmiség egy része, miután szembesült azzal, hogy gyakorlatilag elenyésző az általa tanultak segítségével megoldható valódi problémák száma, úgy igyekszik igazolni létjogosultságát, hogy meglévő megoldásaihoz problémákat kreál. Ez a folyamat általában legkésőbb a szakdolgozattal elkezdődik. Így születnek az Az e betűk szokatlanul magas arányának lélektani és ontológiai jelentősége Radnóti Miklós kéziratban maradt elemi iskolai dolgozataiban-típusú tanulmányok. Mindehhez szükséges egy olyan nyelvezet is, ami az olvasók lehetőleg minél nagyobb részét kizárja a megértésből, megteremtve ezzel egy, a megfelelő tudással rendelkező (és természetesen a szerzőt is magába foglaló) „kiváltságos” réteget, vagy legalábbis annak látszatát. (Hozzátenném, hogy magyar szakot végeztem, a szakdolgozatom címe A szójátékok jelentéstana Parti Nagy Lajos verseiben, tudom, miről beszélek.) Az egész a régi viccre hasonlít: „És kérdé Jézus: Ki vagyok én? És ők felelék: Te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja, a kérügma, melyben interperszonális kapcsolataink legvégső értelme tárul föl előttünk. És mondá Jézus: Mi van?”
Végkövetkeztetésül, kijelenthetjük a következőket: a tanulmány legnagyobbrészt mindenki által ismert, magától értetődő (triviális) állításokat fogalmaz meg a fent említett nyelvezet segítségével szinte felismerhetetlenné bonyolítva (hiperkomplikálva), és így eredetinek beállítva (pszeudo-originalizálva), tehát igaz rá az f>l állítás, ahol f az égéskor keletkező gázoknak a levegőben szálló, korommal, vízgőzzel, stb. keveredett tömege, l pedig a szintén égéskor keletkező, nyelv alakú, lobogó fényjelenség.