Szálkák a színpad alól I. - Kritikus tudósítások a 18. szegedi THEALTER fesztiválról
"A szerelem emlékké, nosztalgikussá válása kerül még véletlenül sem a megfelelő helyére, és be kell vallani: jó ez így. Illetve: ez csak így lehet jó, hiszen még európai komolysággal sem hozható át egy az egyben Orfeusz gyásza. Ooorfeusz tehát nem más, mint három test a kedves elvesztése utáni feltörő szerelemre hangolva. Talán közhelyesnek tűnik, prózában talán az is, mozdulatokban koránt sem."
Szálkák a színpad alól I.
- Kritikus tudósítások a 18. szegedi
A nagykorúság határát átlépő rendezvénysorozat a pubertáskor végéhez érve metamorfózishoz kapcsolódó témájával is jelzi, hogy eljött az ideje az ifjonti hév felszámolásának. A fesztivál valóban megkomolyodott, már ami a külsőségeket illeti. A vendéglátás elsőrangú (ingyen gyimilcs), a repertoár pazarnak mutatkozik a témák bőségével, az októberi időjárás pedig segít lehűteni a kedélyeket (hidegrekord). A kamaszos bohóckodásnak azonban koránt sincs vége, ahogy ezt a cilineres Balog József, a felcseperedett színházi fesztivál atyja is jelzi bohóccá változásával, az ominózus krumpliorr felcsatolásával a megnyitón. A gyerek felnőtt, az apa kivetkőzhet egy kicsit önmagából, és csak remélheti, hogy fia/lánya nem lesz egyetemista egy másik városban.
Balogh József cilinderben; forrás: www.thealter.hu
Balogh József, a bohóc; forrás: www.thealter.hu
Compaigne József Trefeli: Ooorfeusz, 2008. július 23., Szeged, Régi Zsinagóga
A zsinában helyet foglalva a székre terített gyásztáviratban szembesülünk a hírrel, amely mély fájdalommal tudatja, hogy az imádott feleség, Eurüdiké halott. Nem is baj ez, hiszen jócskán kell várnunk a következő mosolycsalogatóra, és ráadásul a néző is tudhatja: honnan vegye fel a fonalat. Így talán nem gabalyodik bele a történetbe („ez már az alvilág vagy ez még nem az”), és láthatja azt is, hogy a tavalyi Lesz Kurbasz Odüsszeia-parafrázisánál jóval átgondoltabb a produkció az első perctől kezdve. Nem is súgdolódzik annyit senki. De ne becsüljük alá a nézőt, akinek a legnehezebb feladat jutott: eldönteni, hogy meddig fokozható a szerelem mozgással, fénnyel, szavakkal és zenével. Ha pedig mindezt eldöntötte, akkor bátran, röhögéssel jelzi.
Gyászhír Euridiké haláláról
A mozdulatok és a tánc elsődlegességére épülő előadás mindhárom szereplője (talán innen a triplázott betű az Ooorfeusz elején) látványos felütéssel próbálja szinkronba hozni magát a témával, de a stroboszkópos szemfényvesztés inkább elidegenít, mint másképp láttat. A korábbi fénytechnikai megoldások tükrében pedig egyenes elhibázott; mondhatnánk is: a Sing Sing (helyi diszkó) egy utcával lejjebb.
A kezdeti nehézségek után feloldódik az előadás egyrészt a mozgás- és fényszínház egyre változatosabb ötvözésével, másrészt a megszólalások megfelelő időzítésével, illetve a popos hangulat (értsd: fíling) megalapozásával. A Love me tender-szerű sláger hangulata ébreszti rá a nézőt, hogy a orfeuszi (és véletlenül sem orfikus!) szerelem kiapadhatatlan komolyságának kifejezőereje milyen metamorfózison is ment át évezredek alatt. A szerelem kliséi talán már megjeleníthetetlenné is teszik az orfeuszi érzéseket, amelyet az I love you mondat gépies ismételgetése tehet egyértelművé annak, aki még tényleg hiszi: korunk emberének az antik szerelem változtatások nélkül befogadható.
Az előadás egyik legmerészebb és egyben legmegnyerőbb vállalkozása a kamera és projektor mozgására, valamint ezek effektjeire épülő fényszínház. A modern technikai eszközök bevonása ebben az esetben érzékletesen láttatja, hogy a közvetítő közeg változása, azaz a mozgókép egyidejű kivetítése is mennyiben képes látszólag ugyanazt a látványt nemcsak fotonokká alakítani, hanem fokozni, finomítani és közelebb hozni. Talán kevesebb trükk is elegendő lenne ehhez, hiszen a táncosok teste finoman és érthetően beszél, a koreográfia is megnyerő.
A neonfényt árasztó képkeret is elengedhetetlen kelléke a részletek megmutatásának, amely a kimerevítés és kiemelés gesztusát közel sem hajtja végre olyan cizelláltan, mint a szemünk előtt készülő (emlék)kép egy női arcról. A grafika már-már paródiába hajló megelevenedése, az embernagyságú (emlék)kép táncra perdülése már mindenkiből kicsalja a mosolyt, miközben a mikrofonra akasztott walkman fülhallgatóján keresztül szűrődik a színpadra a modern szerelmi popkultúra.
A szerelem emlékké, nosztalgikussá válása kerül még véletlenül sem a megfelelő helyére, és be kell vallani: jó ez így. Illetve: ez csak így lehet jó, hiszen még európai komolysággal sem hozható át egy az egyben Orfeusz gyásza. Ooorfeusz tehát nem más, mint három test a kedves elvesztése utáni feltörő szerelemre hangolva. Talán közhelyesnek tűnik, prózában talán az is, mozdulatokban koránt sem.
Keserű Imre: A Törzs, 2008. július 23., Szeged, Régi Hungária
Rögtönzésszerű, fullos interaktív színház, amelyben Keserű a nézőket dramatizálja, miközben jönnek az infók odaátról (Buddhától, Jézustól, Allahtól és Krisnától). Rá is fér az épületre, ami nem sok gondoskodást kapott a Várostól mostanában. Rá is fér a nézőre, aki nem sok gondoskodást kap a színházban mostanában, nem mintha ez lenne a színház dolga, bár némely esetben nem ártana tudni: a közönség nem adja le a lelkét a ruhatárban.
Keserű Imre, a szerző, dramaturg és törzsfő éppen rákoncentrál;
forrás: www.thealter.hu
Keserű először egy totemállat választásával nemzetségekké szervezi a közönséget, és miközben a szurikáták, hörcsögök, pingvinek és még a közönség sokféle teremtménye előadja saját táncát, rigmusát, jönnek ám a jelek, akár Stohl Bucinak valami komoly show-ban.
A nemzetségek felajzott férfi tagjait a színpadra tereli a törzsfő, hogy sajátos hangokkal mindenki meglelje a csukott szemmel várakozó párját. Mindez bátor vállakozás lenne, azonban az előadás nem vállalta a kockázatot. Sok a statiszta, kevés a néző a színpadon. Aki viszont ott van, láthatóan cseppet sem érzi kellemetlenül magát, bár a gyakran középpontba kerülő fallosz miatt akár azt is tehetné.
A színpadon lejátszódó gyorsított családtörténet után létezésünk legmélyebb kérdéseihez is eljutunk törzsünk jövőjének biztosításán túllépve. „Tik-tak, óra, perc, másodperc” – skandálja a törzs kánonban. Az öleléskampány pedig a törzs boldogságszintjét emeli, amikor a szívcsakrák összeérnek, és a közönség egy pillantra egymáséi lehetnek (ahogy Sárbogárdi Jolán mondaná).
Ölelés a színpadon; forrás: www.thealter.hu
A törzs és minden nemzetségtag elkerülhetetlen végzetével is szembesít az előadás, megfogalmazza a kérdést, hogy kire is gondolnánk az utolsó pillanatban, melyik lesz az az arc, amit magunkkal viszünk. Hát, a fene tudja, várjunk még, hiszen a pár pillanatnyi valóban mély meghittségből a törzsfő bravúrosan visszahozza a közönséget a jelenbe. Carpe diem – ez sugallja, miközben észrevétleül lelép a színről, magára hagyva a már kicsit sem magányos és éppen éneklő közönséget.
Így lesz a gyanútlan tömegből Keserű törzse, aki nagy léptékkel haladó ismerkedési esten túl a lelket és az egót is megnyugtatja, hiszen „Buddha, Jézus és Allah büszke Rád”. Mi is büszkék vagyunk a szentesi Horvát Mihály Gimnázium tanárára és a közönségként is kiváló diákjaira. Így tovább, hallelujah!
