Schiff Júlia prózája

Schiff Júlia

Kicsendülés

(részlet)

Nadi remélte, hogy a legközelebbi vakációban az öreget ismét megszokott tevékenységénél fogja találni. Remélte, hogy még egyszer erőre kap majd. Annyira, hogy kimehessen a szőlőjébe, hisz az oly sokat jelentett számára. Onnan származott bora, az „Elvira”, büszkesége, amiből néha nagyapjával egymás egészségére ittak. Most már feladta a szőlőt is. – Hogy, egyszerűen sorsára hagyta? – Mit is tehetnék? Vevő úgyse akad rá. Vagy a kertben remélte még látni, még ha nem is ereje teljében, de legalább úgy, ahogy Irma néni életében megfigyelte őket, amint vállra vetett kapával egymás mellett ballagtak haza a kukoricásból. Mintha kettejük léptei egyazon életre lettek volna mérve. Hallani szerette volna, amint a kerítésen túlról megint átszól nagy­ap­já­nak: „Hait ha’ma uns kud ausgearbeit’. Kukriz k’haut von Morgen bis Nacht.” Vagy elnézni, amint krump­li­szedéskor Irma néninek a zsákot tartja. A kislány épp befejezte az első elemit, és égett a vágytól, hogy be­számoljon iskolai élményeiről.
Ujjai elvértelenedve kapaszkodnak a drótkerítésbe, a részvétlen fémmel szinte egybenőve. A dülöngélő góréban még mindig a tavalyi kukorica. Szél, eső és hó teljesen elszín­te­le­nítette a csöveket. Az udvart ellepte a moha és a fű, a zöldsé­ges­kertet az em­bermagasságú gaz. A fészer ajtaja nyitva. A falon felakasztott zsákok, alighanem mák vagy bab lehet bennük, fehér színük rég piszkos szürkébe váltott. A fészer ajtaja fölött a falban mély és széles repedés. A nyitott padlásajtón túl Nadi kenyérdagasztó teknőt lát és egy nagy üstöt, mögötte sok felhalmozódott limlomot. Egy egész szabadtéri múzeumot. Átszalad. Viszi magával bizakodását, a régit és az azutánit, a rég elmúltat. Csak ül a zsámolyon és simítgatja ruháját összepréselt térdei fölött. Gondolkozik. Érteni szeretne mindent. Nagy­anyja azt mondta, hogy Irma néni most a mennyor­szágban van. De akkor a minap miért kiáltotta oda az öreg türelmetlenül a fiának, hagyja már abba a kaszálást hátul a kertben, vinné inkább őt ki a temetőbe. Fent állt a nyitott lakásajtóban, mindkét kezével az ajtófélfába kapaszkodott, és rekedten hozzátette, hogy a fe­le­sé­gé­hez akar menni. A gaz félig kaszálatlan maradt, mert fia azonnal abbahagyta a kaszálást. Az öreg egykori tü­relmetlensége és ellentmondást nem tűrő pa­ran­csol­gatása, amit a szomszédok is emlegettek, még egyszer utoljára a felszínre kívánkozott. De hogy válhatott min­den közömbössé számára, amit azelőtt fontosnak tar­tott? A kert, mint a tiszta tenyér. Az udvar, ahol min­dennek megvolt a maga rendje. Most már a pinceajtót se nyitja ki szellőztetni. Azelőtt mondta a kislánynak, hogy a pinceajtónak mindig nyitva kell állnia, ha az ember odahaza van, és Nadit is buzdította, hogy ő is vigyázzon erre nagyszüleinél. Most már el se hagyja a házat, és mégsem izgatja, hogy mi történik a pincével.