Nem csordalénynek születtem

Sánta Ferenc emlékülést tartottak október 29-én az Írószövetségben, megidézve a júniusban elhunyt zseniális, titokzatos író alakját és életművét. Mint ilyenkor szokásos: volt elszorult torkú méltatás (meghalok én is?), a pályatársak olykor saját munkásságukat ismertették hosszú perceken át, s néhány izgalmas meglátás is elhangzott.

 Nem csordalénynek születtem

„nem születtem csordalénynek, hogy tereljenek, hanem szabad és független embernek”

Sánta Ferenc prózanyelve maga a csoda – tántorítsam bár el ezzel a már mindent látott olvasókat –, a precízen megkomponált varázslat. Erdély öröksége. „Vers tömörségű prózájának titkai” helyett két anekdotával nyitotta a visszaemlékezések sorát Buda Ferenc. Felelevenítette a Forrás kezdeményezte szociográfiai tanácskozást Kecskeméten, ahol a moralitás fontosságáról beszélt Sánta, az elvörösödött arcú Tóth Dezső elvtárs pedig gorombán kérte ki magának, hogy bárki az erkölcs szempontjaival merjen előhozakodni. (Sánta válaszra sem méltatta.) S a másik, gyermeknevelési példa: Fiai lelkére kötötte a József Attila- és Kossuth-díjas író, hogy a játszótéren bárki bántaná őket, fogjanak össze, hagyják helyben alaposan az illetőt, aztán otthon számoljanak be róla pontosan, és majd ő eldönti, hogy kinek volt igaza.

Vasy Géza

Ezután egy 1971-es interjú részletét hallhattuk a Petőfi Irodalmi Múzeum (www.pim.hu) jóvoltából, amiben a 44 éves Sánta kifejezte, hogy „írásaival a legveszedelmesebb emberi butaság, a fanatizmus ellen akar tenni. [..] Minden írással a nemzetet, a magyarságot szolgálni. Ezt kötelességének érzi.” Ekkor még talán ő sem tudta, hogy nem fog többé új műveket publikálni, s ezzel tökéletes életművet hátrahagyó, rejtélyes szerzőként írja be magát a magyar irodalomba. Hölderlini pillanat! De Sánta nem őrült meg, ez pontosan kiderül a Lengyel Magda készítette többórás, publikálatlan interjúból éppúgy, mint későbbi megnyilatkozásaiból.
És öngyilkos sem lett, mint néhány írótársa, mikor „megállt benne az írás.” (Jókai Anna szavával.) Alkotott, de szinte semmit nem adott közre belőle. Viselte az öregséget is, a „meghívott halál” nem kísértette, s szerencsére egzisztenciális-tradicionális kényszer sem, mint a Sokan voltunk nagyapáját. Cs. Nagy Ibolya ezt a novellát hasonlította össze Nyírő József egyik 1933-as elbeszélésével (a Kopjafák kötet XX. darabja) és Fukazava 1956-os, Zarándokének című művével. Sánta 1954-ben berobbant az irodalomba Sokan voltunk torokszorító történetével, megjelenésekor Szabó Pál méltán nevezte a legjobb Móricz-írásokkal egyenrangúnak. A szegénység halált hozó traumái című előadásban alapos néprajzi, kulturális antropológiai, vallásszociológiai és pszichológiai összevetést kaptunk.

Takács Miklós a tettes-trauma fogalmat vizsgálva Az ötödik pecsét (1963.) filmes adaptációjának különbségeire hívta fel a figyelmet, izgalmas előadásában kitérve a Húsz óra (1964.) és a Hideg napok (1964.) feldolgozásaira, s szóba került a Vérbosszú Bácskában (1991.) is. Milyen viszonylagos a hős, az áldozat és a tettes pozíciója! Aki nem tesz semmit, tiszta maradhat-e, vagy „vétkesek közt cinkos, aki néma”? Ki dönt arról, minek nevezünk egy gyilkost? A hatalom legitimálja a bűnt, de a testbe íródott emlékezet nem engedi szabadulni a traumatikus képektől. Éjszaka minden megnő…
S ha már átdolgozás: Sánta maga készített drámát Éjszaka címmel (1968.) egyik regényéből (Az áruló, 1966.). Szakolczai Lajos ennek kapcsán mondott érdekeseket, de nemcsak én nem tudtam követni, hanem időnként maga is megakadt sokadik közbevetésénél, hogy mire is akarta vonatkoztatni azt.
A nyelvi drámaiság felől közelített a kiváló nyelvész, Pusztai Ferenc. Bravúros, színes, példáktól gazdag előadásában szólt Sánta stílusáról, az elbeszélések prózaritmusáról, és Az ötödik pecsét szóhasználati érdekességeiről (pl. hogyan változik a szereplők addig következetes, és az író által egy betétszöveggel nyomatékossá tett megszólítása a zárkában).

Sánta Ferenc

Buda Attila a külföldi recepciót vette számba. Kiderült, hogy legalább 48 idegen nyelvű, önálló Sánta-kötet jelent meg, 27 nyelven, a világnyelvek mellett például kazah, örmény, vietnámi, lett, ukrán nyelven.
Az Írószövetség 1957 előtti könyvtári állományának pusztulása, illetve rendezetlensége miatt a forradalom előtti időszakból nem tudott dokumentumokat idézni Vasy Géza, aki Sánta és az Írószövetség kapcsolatát mutatta be, ám Sánta Ferenc legalaposabb kutatójaként, négy évtizedes ismeretségük révén tudott újat (már elfelejtettet) mondani a hallgatóságnak. Hogyan hirdette már 1962-ben, regényei megjelenése előtt az „elkötelezetlen humanizmust” Sánta! És a szocialista realistaként dicsért Húsz óra sikere után, merte azt írni, hogy „a szocialista realizmus olyan, mint a levegő… nem is tudjuk, mi az.” Mennyire más volt a valóságban a sorsa elnök Jóska modellfigurájának! S hogyan látta előre a változásokat Sánta az 1986-os írószövetségi közgyűlésen.

Fekete Gyula

Faragó Laura erdélyi népdalcsokra után a visszaemlékező pályatársak következtek. Jókai Anna kiemelte, micsoda heroizmus kellett ahhoz, hogy tovább tudjon élni Sánta, mikor nem írt (illetve publikált) többé. Fekete Gyula az írószövetségi választmányokra emlékezett vissza, majd felolvasta a Sánta sírjánál elmondott beszédét. Ágh István a szigorúnak tűnő ember részvét- és szeretetteljes oldalát mutatta meg, a kedves barátot a rideg tekintet mögött. A bölcset, aki rábízta a kérdések megválaszolását magára a kérdezőre, s hallgatott, hallgattak egymás mellett órákig, mikor nem volt érdemleges kimondandó. Vagy beszélt egymással románul Sánta és Kányádi Sándor a Petőfi Irodalmi Múzeumban!
A Kádár-rendszer erkölcsi romlottságából kimagasodó Sánta alakját rajzolta elénk Kodolányi Gyula. Az Eötvös Collégium könyvtárosaként a kék köpeny alatt elegáns fehér inget és nyakkendőt viselő Sánta nagy, mély, meleg szemei hogyan teltek meg kíváncsisággal vagy izgalommal olvasás közben. Széles Klára is az 1956 utáni időszak viszonyait vázolta fel, részletesen bemutatva saját életét, mely olykor valóban érintkezett Sántáéval. Kósa Csaba, a Somogy szerkesztőjeként arról panaszkodott, milyen nehéz volt a Dunántúlon megnyerni írókat, hogy halála után Sántáról írjanak, valamint felhívta a figyelmet a lap emlékszámában közölt, eladdig ismeretlen Sánta-versre (Gencsó). Melynek címzettje, a bolgár fordító, Gencso Hrisztozov is jelen volt tegnap, s mesélt Sánta műveinek megjelentetéséről Bulgáriában, illetve személyes találkozásaikról. Elárulta, hogy a Somogyban közölt versen kívül más kincsek is vannak még a birtokában, de azok nyilvánosságra hozatalához még nem járul hozzá. Megosztotta viszont első magyarul írt versét (Vörösmarty ihletésére Sántának): „Ha nincs emlékezet / S ha nincs remény / Üres a lelkünk, s életünk / Puszta és szegény.”
Mircea Eliade szerint a halál csak a temetéssel fejeződik be. A temetés fájdalma talán egy ilyen megemlékezéssel csökken, de művei ettől még nem kerülnek vissza a köztudatba. Tiszta, tömör, precízen szerkesztett, tökéletességre törő prózáját ne hagyjuk elfeledni! Nem publikált az utolsó negyven évben, mert úgy látta, nem tud olyat írni, amivel reményt adhatna. Életének első felében viszont maradandót alkotott.
Klein László