Miből lesz a cserebogár? - Körhinta-kör felolvasói est a Nyitott Műhelyben

Zsongó, lágy júliusi est, Nyitott Műhely, a Körhinta-kör ifjú poétái felolvasóestet tartanak.
Megkapó, intim helyszín, a bor sem utolsó, kellemesen elernyedek. Finomlelkű babérkoszorús barátom, ez idő szerint asztaltársam felém hajol: „Írhatnál pár sort erről az estéről…”
Bólintok, naná, rendben, miért is ne, hisz az ember igencsak kézséges… addig a pillanatig, míg el nem telik pár nap, s a helyett, hogy sitty-sutty, mihamarabb fájlba varázsolna egy röpke eszmefuttatást, amint bekapcsolja gépét, untalan egy piros keretű tábla rémképét látja felsejleni az üres monitoron: Vigyázat, veszély!

Miből lesz a cserebogár?

Körhinta-kör felolvasói est a Nyitott Műhelyben
 

Igen, veszély. Mert ifjakról kell írni. Nagyon ifjakról. Tizennyolc-húsz évesekről. Kiket szorgos alkotótevékenységük okán, már önmagában megillet némi pozitív ’prejudice’. Főkint mainapság.
Viaskodom magammal darabig. Telnek a napok. A siheder Weöres jut eszembe és Rimbaud, akik láthatóan nem voltak ott ezen az estén. Végül győzedelmeskedik az evidencia, mely szerint a nyilvánosság elé való lépésnek meg vannak a maga következményei. Felelőssége. S hogy cselekedeteiről – életkorától függetlenül – minden tevékeny léleknek számot kell adnia.
Nagyanyám mondta volt egyszer: „Ezek a mai gyermekek mennyivel többet tudnak, mint mi, mikor ennyi idősek voltunk”. Ilyeneket beszélnek mostanság a nagyanyák. Féloldalas megállapítás. Mert a tudás egy adott fajtájára vonatkozik, s figyelmen kívül hagy egy másikat, egy életszerűbbet, melyben inkább eleink voltak járatosak.
Mindaz, ki e zagyva, konzumidióta világban üt tanyát, nem földből növő ágra: űrbe rak fészket. S meteoritrajokként támadják rendezetlen, agresszív ingerek, mondhatni (bár rühellem e szót): információk. Kapaszkodás- és védekezésképp az embernek egy-egy űrön át küldött üzenet, s önnön maga marad. Ennek teljes következményei még beláthatatlanok. S feltétlen dicsérendő az, ki a távolságot áthidalva, másokat elérve, megérintve, végül velük karöltve nem egy másik virtualitásba, hanem a virtualitásból a valóba, űrből a földre hazatér.
Úgy tűnik, közibük tartozik az a pár fiatal is, kiket összeköt egy égen szálló hinta közös tengelye: a Körhinta-kör.
Vegyes társaság. Ami mindenképp közös bennük, az egyúttal életkoruk sajátsága is: az érzékenység. S tárgyainak üzenetei, az impressziók. Nem csoda, hogy legtöbbjük versein impresszionista szemüveg díszeleg. S belülről: a lelki tevékenység expresszívizmusa.
Az üdvösséghez azonban ez édeskevés. S megnyugtató, hogy akadnak közöttük, kiknek alkotótevékenysége ezen túlmutat.
Ha egy másik embert próbálok minősíteni, értékét számomra tekintetének intenzivitása, szélessége és iránya határozza meg. Távlata. Végül alázata a „szépséghez”, a nála magasabbhoz, valamint vállalt kötöttségei.
Ami a legelsőt illeti, semelyikük sincs ezzel híján (e nélkül nem írna verset se az ember), bár közöttük jelentős különbségek akadnak. Hogy ez az intenzivitás miként nyilvánult meg élőszóban ezen a nyári estén… hát akadnak még tanulnivalók. A felolvasásban ott voltak minden kezdet gyermekbetegségei. Pedig nem volt feszélyező embertömeg, inkább intimnek tekinthető környezet. A felolvasás egyenetlenségei azonban minden bizonnyal idővel eltűnnek majd. Belerázódnak.
Ami a „tekintet szélességét és irányát” illeti. Ergo azt, mennyi minden kelti föl az ember érdeklődését, és melyek azok? Mennyi mindent tud átlényegíteni magán? Mind a felolvasás, mind az ifjak verseinek olvasása során kiviláglott, hogy itt – sajnos – nagy mulasztások rejlenek. Szűk a kör, melynek ívén táncolnak. Kevés a föl-, s bedolgozott ismeret. Üdítő kivételt leginkább Gettó Ferenc, Fehér Renátó, Lázár Bence András, s Wéber Anikó poémái jelentenek. Ez utóbbi – sajnos – nem volt az estén jelen, bár láthatóan az ifjú hölgynek igencsak figyelemre méltóak metafizikai távlatai. Ahogy pl. Ferencnek természettudományos ismeretek világában tett látogatásai.
Végül alázatról és kötöttségről. Erre példaképek, mester-jelenlétek utalhatnának. Ha halottak is. De ez nem derült ki igazán. Zsennyei barátom etalonokat firtató kérdésére adott válaszokat magam nem éreztem izgalmasnak. Talán, mert abban reménykedtem, föltűnik egy-egy olyan név is, melyből térben és időben messzi világok illatai sejlenek fel. (Itt azért védelmembe venném Gettó Ferencet, formai kötöttségek és hagyományos értelemben vett műveltség megcélzása okán.)
Jó lenne, ha a kötöttségekre jobban ügyelnének az ifjak. Embert az formál, s állít csatarendbe.
Kötött hús, szabad tekintet.
Összességében jól éreztem magam ez estén. S ehhez nem csekély mértékben járult hozzá a Nyitott Műhely genius locija, s a tulajdonos Finta László szívélyessége. A borozgatás, s az ajkat elhagyó versek, énekek (az ifjak eltávozása után). Aztán séta föl a hegyre, haza, egy újdonsült baráttal.
Hm. Kerekre sikeredett.
Némileg szűkre szabva, ezek voltak első benyomásaim. S meglehet, nem tűnt föl az, aminek föl kellett volna tűnnie. De hát az ember sohasem tudhatja, miből lesz a cserebogár.

Hegyi Botos Attila