Kisfaludy és Krúdy – Irodalmi zöldségek 3.
"Felvirradt a maga rendjén Mindenszenteknek fényes, virágvasárnapos ünnepe. A kora tavaszi napfény vidáman verődött az óbudai kocsmaházak szalonnahéjjal fényesített, csillogó rézzel kivert görbe kadáverein, a vízivárosi gótok csipkés halántékán, a borkőkereskedő vincellérivadékok azsúros párnahaján. A levegőt betöltötték a harangok, a galambok, a tűzoltózenekarok hangjai, és illatos kalamárisként markoltak belé Rozoga Lázmér szíve facsarodásába." – avagy Doktor Bárdos Himfi és Szinbdád gúnyáját ölti.
KRÚDY GYULA
(1878–1933)
SZINDBÁD LÁZMÉR GALAMBJA
Felvirradt a maga rendjén Mindenszenteknek fényes, virágvasárnapos ünnepe. A kora tavaszi napfény vidáman verődött az óbudai kocsmaházak szalonnahéjjal fényesített, csillogó rézzel kivert görbe kadáverein, a vízivárosi gótok csipkés halántékán, a borkőkereskedő vincellérivadékok azsúros párnahaján. A levegőt betöltötték a harangok, a galambok, a tűzoltózenekarok hangjai, és illatos kalamárisként markoltak belé Rozoga Lázmér szíve facsarodásába.
Valódi rianás volt ez. A hegyekből méla füstölők eredeztek alá, a jómódú polgári hajlékok szűzies leányszobái elégedett suttogással dőltek a domboldalnak, míg a zöld zsalugáterek homályába húzódva félős szemű hózentráglik lesték álmosan ódon bérmakeresztanyák dallamos térdelakácsát.
Csak Szindbád járt egyedül eme bánattól gőzölgő őszi ködben, előtte-alatta-mögötte-fölötte szerte és szana elmúlt szerelemeinek tovatipegő lábanyomába hordta az avart a búsképű szellő.
– Ismerlek téged – szólott ekkor mély, búgó fahangon Fázmér, hangja Jókai porosodó hőseinek mikszáthosan felvidéki árnyalataitól zengett – ismerlek téged – ismételte meg Gázmér azon a sokat sejtető hangon, mely csakis Szindbádé volt – te vagy az első nő az életemben, aki majdan sötét kóróként kísértesz engem mellékvágánytól mellékhelyiségig, miközben orromat elűzött szerelmeseim illata tölti be egészen. Mert azokon a vágányokon nem fűtőznek a boldogság lokomotívjai soha de soha többé. Így múlt el ez a nyár is. A tél beköszöntével azután Rezege Házbér is beköszöntött Pamplonához, ehhez a korán kiérdemesült vasúti özvegyhez, kinek szívével valaha százhuszonhárom ropogós huszárcsizma volt eljegyezve. Éppen párnás teste hajazását magyarázta, haja, a párnahaj nagy úr, midőn Szindbád elérzékenyülve idézte párás dédnagymamáink fokhagymaszagú szokásait. Arcán egy röpke csók árnyéka pillangózott, melyet valamelyik Damaszty-szalvéta rég elfelejtett árvalánya küldött át téren és időn, mély lobogással.
Ezekből a gerezdekre vágott dédnagymamákból készült az a felejthetetlen fokhagymamoaré, melyet gyermekként oly nagyon kedvelt, ha őszi reggelek fáradalmait kipihenvén öblös marhahúsokat eregetett alá a kert odvas tölgyfáiról. Az illat most szinte karnyújtásnyira hozta Vázbérhez a sarki hentes félszemű leányanyját, akivel még a nagy háború előtt találkozott egy elhagyatott, elátkozott temető árkában, s akinek barna ródlival szegett kenetteljes kalapja tövén piros kecske rágódott hevesen.
És így tovább még vagy négyszáztizennyolc illatosan ábrándos oldalon által
KISFALUDY SÁNDOR
(1772–1844)
EGY HÍMFI DALAIBÓL
1999.
Te szép, ki csak hüvelyeddel
Gondolsz öröm árjában,
Öszvesunnyadt kebeleddel
Szomorogsz majd híjában,
-Leányszívek elébb asznak,
Hervasztó az ősz szele,
Érzeményi a tavasznak
Lelankadnak ővele.
Egek! gerjeszt kény gyönyörje,
Indúlatim elgyötörve,
Mert ha jő a fagyos tél,
Szívünk már nem tavaszt él.
2000.
Érzeményim feszelegnek
Leplével viaskodván,
Gyöngyhavára kebelének
Tűz-csókjaim forrasztvám,
Rezge apró, csáb kacsója,
Melly-csillaga ragyogó;
Szerelemnek hűs kancsója,
Apadatlan bugyogó,
Andal édes mozdúlása
Lelkem égbe fordúlása, -
Feszűlt keblünk öszveér,
Üdvezítőn forr a vér.
2001.
Főbb erényed lesz a hűség,
Mikor lángod csillapúl,
Erre gerjeszt őszi hűs ég,
Mi meredt volt, most lapúl,
– Fogyatkozván a keménység
A leányhad megnevet,
Sírba vinne jó reménység,
Öreglegény lett neved,
– A szerelmet, házastársit
Hát becsűld, még hogyha ásít
Néha-néha asszonyod,
Mikor kényre unszolod.
Dr. Bárdos József
