Ugrás a tartalomra

Karcagi Magyar Margit prózája

Egyik nap a fiatalokat behívják a rendőrségre, útlevelük ren­de­zése miatt. A babát az asszonyra bízzák. Nyugodtan alszik pó­lyájában. Egy idő után sírás hallatszik. A nő karjába kapja a gye­re­ket. Fel-alá rohangálva csitítja a bébit. A macskák is vele fut­kosnak. A baba abbahagyja a bőgést, szipog egyet-kettőt, és ismét elalszik.
Az asszony feje megfájdul. Kimegy az erkélyre. Becsukja maga mögött az ajtót és rágyújt egy cigarettára. A rácsának dőlve, füstkarikákon át látja jövőjét.
Új családjával egy kertes házban élnek. Unokájával a fűben ját­szik. Fia tüzet gyújt a bogrács alatt. Menye valami amerikai dalt dudorászik. A szomszédok átköszönnek. A macskák kör­meiket élezik a fák törzsén.

 

 

Karcagi Magyar Margit

 


Végsőkig

 

 

Macskák ülnek az ablakban. Guvadt szemmel bá­mul­ják a fő­út forgalmát. Unottan ásítoznak, egy­más sző­rét nyal­dos­sák ké­nyes­ke­dő nyávogással. Hosszasan nyúj­tóz­kod­nak. Ge­rin­cük gör­bülete, mint az egypúpúak háta.
Gazdájukkal élnek együtt hosszú évek óta. Annyira el­lus­tultak, hogy már a pamutgomolyaggal sem játszanak. Az ódon, nagyméretű lakás kopott kanapéján van pihenőhelyük. Az egyik le­ugrik a párkányról és elterül a karmoktól rojtozott párnán. Do­romboló, gurgulázó hangon hívogatja társait, de ők csak ül­nek az ablakban, guvadt szemük az üveget nyomja.
A késő őszi szürkület belepi a várost. A macskák sziluettje ki­rajzolódik az ablakon át. Hirtelen mind a tízen a bejárati aj­tó­nál tülekednek. Az ilyenkor megszokott kulcszörgés zene fü­le­ik­nek. Imádott gazdájuk érkezik. A nő az asztalra helyezi a szaty­rot. Kiengedi kontyba szorított ősz haját. Vékony láb­szá­rá­ról lehúzza nejlonharisnyáját. Be­esett mellkasáról lefejti kö­tött mellényét. Rendezetlen, fe­ke­te szemöldökkel rámázott sze­mét megdörzsöli, így tor­náz­tatja fáradt látóizmait. Macskái kö­zé guggol. Gügyögő hangon ba­bus­gatja őket. Felmásznak a nő ölébe, vállára, fejére.
– Édes, szép cicáim, mit ho­zott nektek a mama? Mit csi­nál­ta­tok egész nap? Hoztam finom fa­la­tokat. A hentesnek mond­tam, hogy a leghájasabb csir­ke­má­jat adja. A világon csak ti vagy­tok nekem.
A macskák értik az emberi duruzsolást. Hízelegnek, do­rom­bol­nak, tekeregnek az asszony lába körül. Ráun a színjátszásra, tü­rel­metlen nyávogásba kezdenek.
 Minden este hét órakor rázendítenek a macskazenére.  Ez je­lenti a vacsoraidőt. A tíz fémtányérka katonás rendben so­ra­ko­zik a konyha kövén. Nagy a hancúr. A macskák körbe-körbe ro­hangálnak, s addig nem nyugszanak, míg a vérben tocsogó csir­ke­májat meg nem kapják. Elégedett nyámnyogás, cuppogás hal­latszik. Az asszony az erkélyen áll, cigarettával kezében, macs­káiban gyönyörködik. Tekintete a háztetők fölötti messzeségbe kalandozik. Emlékek. Három gyermeket szült. Ket­tő meghalt. A harmadik isten tudja merre jár. Talán már ő sem él. Barátai nincsenek. A macskák egyébként sem tűrnek sen­kit gazdájuk körül.
Évekkel ezelőtt az egyik szomszédasszony átment kávézni, a felét sem itta meg, amikor a macskák a lábának estek és véresre kar­mol­ták. Alig tudott elmenekülni. Azóta senki nem csönget be hoz­zá. Kivéve a postást. Rá is fújtak a minap, pedig rendszeresen visz nekik párizsit. Néha egymásra is féltékenyek. Olykor csomókban lóg ápolt szőrzetük.
Az asszony becsukja az erkélyajtót. Foteljába ül. Nincs kedve en­ni. Elég volt a cigaretta. A macskák a karfára ugranak és meg­kezdik esti szertartásukat. Gazdájuk mosdatása következik. Re­sze­lő nyelvükkel a nő szemét, haját, fülét, arcát nyaldossák. Fi­no­man csipkedik tűhegyes fogaikkal bőrét. Az asszony aléltan tű­ri, végül álomba zuhan.
  A kertben játszik gyermekeivel. Férje tüzet éleszt a bogrács alatt. Kislánya hahotázik a bukfencező fivérein.
A telefon durva hangjára riad fel, a macskák is felnyávognak. Ki­mért mozdulattal emeli fel a kagylót.
– Halló! Ki az? Kicsoda? Nem értem… Kicsoda? Honnan? A fiam? Nekem nincs fiam.
– Mama én vagyok, tényleg én vagyok, a fiad. Külföldön él­tem. Bocsáss meg, hogy nem adtam hírt magamról. Drága ma­ma, mi van veled, mikor láthatlak? Van ám unokád is, egy édes kislány, igaz még csak három hónapos. – Ömlik a szó a fiú­ból, mint a gyónó bűnösből.
Az asszony csak nehezen fogja fel, hogy a rég elveszett fia él? Unokája van?
– És, és mikor látlak benneteket?
– Akár már holnap, mama.
– Az jó, mert holnap nem dolgozom.
– Alig várom, hogy lássalak, mama!
– Jóóól van, jóóól van, gyere csak… fiam.
Éjszakai izzadságban úsztatott emlékek kínozzák. Hajnalban ki­kászálódik rég nem tisztított, macskaszőrös ágyából. Ősz haját konty­ba szorítja. Felölti csipkével díszített, fehér kötényét, és hoz­zá­lát főzni. A hűtő tele van fagyasztott csirkével. Májuk kell a macskáknak, de húsuk alig fogy. Most jól jön a ven­dég­lá­tás­hoz.
Emlékezett, hogy fia mindig csir­kepaprikást kért nokedlivel, ha az ő kívánsága került sorra.
Délben megszólal a basszus han­gú csengő. A macskák az aj­tó­nál teremnek, kíváncsian néz­nek hol az ajtóra, hol egymásra.
Az asszony nehézkes moz­du­lattal nyit ajtót. A fiú nagy hév­vel toppan be. Felkapja tö­ré­keny anyját, és körbe-körbe fo­rogva csókolja a törékeny nőt. Olya­nok, mint szélkakas a tom­bo­ló viharban.
– Mama, itt van a családom. Mary alig ért magyarul, de szor­gal­ma­san tanulja. Itt van a pici Erzsike, már mosolyog. Annyira bol­dog vagyok, hogy együtt van a család. Hogy élsz, mama? Lá­tom, kicsit kopottas a lakásod, de ne félj, veszek neked új bú­tort, szép ruhát. Adok pénzt, hogy ne legyen semmire gondod.
A nő fokozatosan feloldódik, visszatérni látszik elveszett ked­ve. A macskák is vidáman futkorásznak. Napok, hetek múlnak el békében, vidámságban.
A szomszédok azt sugdossák, hogy megjött a macskás nő esze, még hízott is. És milyen szép ruhákban jár. Próbálnak ve­le barátkozni, de az asszony bezárja előttük az ajtót.
Egyik nap a fiatalokat behívják a rendőrségre, útlevelük ren­de­zése miatt. A babát az asszonyra bízzák. Nyugodtan alszik pó­lyájában. Egy idő után sírás hallatszik. A nő karjába kapja a gye­re­ket. Fel-alá rohangálva csitítja a bébit. A macskák is vele fut­kosnak. A baba abbahagyja a bőgést, szipog egyet-kettőt, és ismét elalszik.
Az asszony feje megfájdul. Kimegy az erkélyre. Becsukja maga mögött az ajtót és rágyújt egy cigarettára. A rácsának dőlve, füstkarikákon át látja jövőjét.
Új családjával egy kertes házban élnek. Unokájával a fűben ját­szik. Fia tüzet gyújt a bogrács alatt. Menye valami amerikai dalt dudorászik. A szomszédok átköszönnek. A macskák kör­meiket élezik a fák törzsén.
Talán fél óra telt el, amikor egy bőgő motor hangja vet véget ál­mának. A szobában csend van. A nő belép az ódon helyiségbe. A macskák a párna körül ülnek, véres cafatokkal a szájukban. Cu­mi a földön, a pólya szálakra tépve lóg a karfán. Bőrcafatok a vörös színben úszó szőnyegen. A baba arca szétcincálva, teste darabokban. Az asszony kétségbeesetten kapkod ide-oda. A hús­darabokat összeszedi. A csecsemő kezét a fotel alatt megtalálja. Pró­bálja összerakni unokáját. Ringatja, simogatja, magához szo­rítja, és bölcsődalt dúdolva nyugtatja. Mosolyog.
A macskák az ablakban ülnek. Guvadt szemmel bámulják a főút forgalmát. A késő őszi szürkület a várossal együtt belepi őket. Sziluettjük kirajzolódik az ablakon át.
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.