Józsa Péter: Film, hol a te fullánkod?

"Hányszor, de hányszor hallani. Hiszem, ha látom. A legmeggyőzőbb írásnak sincs akkora ereje, mint egy képnek. Erre szoktak hivatkozni nagy előszeretettel képzőművészek, filmesek, képszerkesztők. Meg bibliai példákra. Tamásra, Jézusra.
Sámánok, woodook, táltosok (az első rendezők) képek nélkül űzték a legvalóságosabb, valóságokon túli mesterségüket." - Folytatás az Irodalmi Jelen július–augusztusi számából.

Film, hol a te fullánkod?

Hiszem, ha látom (de mit?)

Hányszor, de hányszor hallani. Hiszem, ha látom. A legmeggyőzőbb írásnak sincs akkora ereje, mint egy képnek. Erre szoktak hivatkozni nagy előszeretettel képzőművészek, filmesek, képszerkesztők. Meg bibliai példákra. Tamásra, Jézusra.
Sámánok, woodook, táltosok (az első rendezők) képek nélkül űzték a legvalóságosabb, valóságokon túli mesterségüket. Legfeljebb eljátszották-eltáncolták néha mondandójukat. Csakhogy nem akarták meggyőzni egy általuk megformált-kitalált-ábrázolt (valóság)művel népüket. Mindössze gyógyítani akartak, vagy jó termést, győzelmet az ellenség fölött, esőt, ilyesmit. Szó sem volt hiszem, ha látomról. A beteg vagy meggyógyult, vagy nem, lett bő termés, eső, vagy nem, győztek a csatában, vagy vesztettek. Ha meg a médium túl sikertelen volt hosszú időn át, akkor elzavarták, s választottak egy újat. (Milyen „pofátlan demokrácia”, nemde?)
A képet, s ráadásul, ha még mozog is, a valóság leghűbb tükrének véli az ember. Azt hiszem. (Az első, a Vonat érkezése című kisfilm vetítése alkalmával a 19. századi nézők olyannyira megrettentek a vásznon megjelenő gőzmozdonytól – azt hitték, mindjárt elüti őket –, hogy sokan lélekszakadva menekülni kezdtek a vetítőteremből.) Mert amíg még nem mozgott, addig az állóképnek jutott ez a szerep. Azelőtt meg a rajznak. Aztán lehet, hogy eljön az az idő – vagy talán már itt is van –, amikor a fülünkön és a szemünkön túl, a többi érzékszervünket is bevonják a „valóság” még hűebb megismerése érdekében. Szagoljuk, tapintjuk majd. És akkor az lesz a legigazibb való. Vajon? És meddig még?
És hogy a látásnak, a képi információnak a 20. századra mekkora volt a hatása, hogy mennyire el tudunk hinni, fogadni mondjuk egy filmmel átsugárzott valótlanságot is akár, jó példa lehet erre a zseniális Einzenstein, vagy Léni Riefenstahl, bár ez utóbbiban nem vagyok egészen biztos. Merthogy Einzenstein kétségtelenül meg nem történt történéseket emelt a szent és kétségbevonhatatlan igazságok magasságaiba művészien, míg Riefenstahl mégis inkább a valót tárta elénk lefegyverzően. Ám mindkettő, hatásait, következményeit (és itt tudatosan nem használom a jó vagy a rossz jelzőt, bízzuk ezt a száz-kétszáz év múlva élőkre) tekintve, a mai napig érezzük európai közösségeinkben.

Előbizalom, előjogokkal (az anyagi világ valósága a filmes szakmában)
Egyáltalán nem irigységből, csak a helyzet adta fonákságra utalva íróemberek, képzőművészek, más alkotók talán joggal háborognak azon, hogy akkor, amikor ők – jó esetben – írásuk megjelenése, festményük elkészülte és kiállítása, tehát az adott valami befejezése után (sose – vagy legalább is igen ritkán – egy ötletre) kapják meg művük ilyen-olyan ellenértékét, addig a filmeseknek előbizalom jár. Vagyis olyan előjog, hogy még nincs kész a film, ám alkotói legtöbbször megkapják a munkájukhoz, a mű létrehozásához szükséges földi javakat. Aztán vagy jó lesz a film, vagy sem, vagy sikeres, vagy sem, a pénz mindenesetre elköltve, alkotóik kifizetve. Manapság persze a producer és/vagy a rendező szedi össze a rávalót, amit úgy kapnak meg előre, hogy a még el nem készült alkotás minőségét természetszerűleg bárki is meg tudná ítélni. Persze, aki már sikeres, befutott, annak adott esetben látatlanba is adnak elkészítendő filmjére. Hivatkoznak természetesen a film előállításához szükséges hatalmas és költséges technikára. Joggal, mert drága. Csakhogy mivel próbálják győzködni a leendő film támogatóit? Egy forgatókönyvvel, kérem szépen. Nem képpel, nem mozgóképpel, hanem egy írásművel! Azt meg lehet ítélni. Úgy-ahogy. Ám az még nem a megjelent „végtermék”, amire – a filmen kívül – a kiadó, a műkereskedő utalványozó tolla mozdul. Abban csupán a benne rejlő lehetőséget látni. Ha látni egyáltalán.
Hol itt az igazság? Talán ott, hogy a producer (és a támogatók) vállalja a kockázatot. De olyan még nem volt, hogy a pénzt vissza kelljen adni. Nagyon helyesen. Bár minden alkotó így dolgozhatna. Akkor az majdnem azt jelentené, hogy mondjuk a kiadók előtt például sorokban állhatnának az írók regényszinopszisokkal, novella- és vers-szkeccsekkel, a festők különféle vázlatokkal járnák a kereskedőházakat, s kijőve mindannyian tömött bukszával távoznának egy alkotóházba. Aztán vagy bejön, vagy sem. De addig is azt tették, ami a dolguk. Nem őrület?

(és végül) „Kezdetben vala az Ige…” – János: 1/1
De ez csak magyarul „Ige”. Más nyelveken ez „Szó”. Słowo, Word stb. Tehát: Kezdetben vala a Szó… Így kezdődik János evangéliuma, a bizonyságtétel. Természetesen a magyar kifejezés sokatmondóbb. Csakhogy az ige is szó. És az Ige is. Leginkább akkor vált azzá, amikor testté lett. Az Ember cselekvését jelölendő.
Az ősember fogta magát és a „szót” a barlang falára rajzolta. Azért, hogy legyőzze. Később szinte minden képpé lett. Az Isten, a szentek, Buddha, Jézus Krisztus szupersztár. Ikonok (amelyeket az ortodox kereszténységben még csókra is nyújtanak a hívek elé), és „ikonok” uralták el a világ nagy részét. De a szellemet csak fehér lepedős figurának ismerjük. (Az se az.) A lelket meg sehogy. Itt megbicsaklott az ábrázolás művészete, a képi valóság megjelenítése. Csakhogy ez mégsem jelentheti azt, hogy akkor nincs is. Ott van az, az igaz képekben (filmekben is, ha úgy tetszik). Jó médiummal meg is láthatjuk.

Utómottó: Egy alkalommal Máltára hajóztam. La Vallettában bementem a St. John székesegyházba, itt található Caravaggio, Keresztelő Szent János lefejezése című festménye. Lenyűgöző. Nagyhatású. Hosszú ideig szemléltem. És, hogy úgy nézett-e ki valójában Szent János, vagy a hóhéra, vagy a kosarat tartó nő – nem tudom. Ez eszembe sem jutott. A festő sem tudhatta. Mi, maiak is csak annyit, hogy a kép egyszerűen szép. Még ha nem is mozog. Nagyon szép. És ez elég.

Józsa Péter
(akinek fenti írásából valószínűleg kiérezhető,
hogy nem filmes, hanem íróember
– de nagy, hajós szíve van)