Jánosi Andrást a kötet születéséről Jámbor Gyula faggatja

"Nem azt állítom, hogy történeteim helyszíne nem lehetne, mondjuk Nepál vagy Timbuktu, hanem azt, hogy a szülőföld ebben az esetben, önmagában egy érték. Olyan, amelyik változatlan marad minden változása ellenére. Ez csak akkor tudatosodott bennem, amikor saját magam is felfigyeltem a jelenlétére, de nem tiltakozom ellene, és nem fogok. A szülőföld vonzása
sokkal nagyobb mint azt hinnénk, akinek volt már honvágya, csak az tudja, hogy milyen nehéz..." - az IJK könyvsorozatában megjelent Jánosi András kötete. Erről olvashatják a szerzővel készült interjút.

Jánosi Andrást

a kötet születéséről

Jámbor Gyula faggatja

– A Székelygőzös a kicsi állomáson 11 novellája a Székelyföldhöz, közelebbről Székelyudvarhelyhez és környékéhez köthető. Mindez kevésbé lenne feltűnő, ha nem tudnánk, hogy Jánosi András életének közel felét külföldön élte le. Tudatos-e kötetének Székelyföld-központúsága – azaz készakarva válogatott be ilyen témájú írásokat –, vagy egyszerűen nem tud szabadulni a szülőföld hatásától?
– Akár a közhelyes „gyökerekre” hivatkozva is lehet választ adni a kérdésre, de ezek a novellák a szülő­föl­demtől messze, Kanada egy eldugott tanyáján születtek. Nem azt állítom, hogy történeteim helyszíne nem lehetne, mondjuk Nepál vagy Timbuktu, hanem azt, hogy a szülőföld ebben az esetben, önmagában egy érték. Olyan, amelyik változatlan marad minden változása ellenére. Ez csak akkor tudatosodott bennem, amikor saját magam is felfigyeltem a jelenlétére, de nem tiltakozom ellene, és nem fogok. A szülőföld vonzása
sokkal nagyobb mint azt hinnénk, akinek volt már honvágya, csak az tudja, hogy milyen nehéz... A novellák megírása közben elsüllyedt a reális kanadai környezet, és itthon éltem. Így éltem túl a „civilizálódást”, köszön­hetően az anyanyelv nyújtotta szülőföld-melegnek.
– Egy írást természetszerűleg átitatnak szerzőjének ta­pasztalatai, a prózaíró merít a vele megesett vagy má­sok­tól hallott történetekből. Ezúttal azonban az ol­va­són­ak az a szilárd érzése, hogy a szerző nagyon közelről és alaposan ismerhette történeteinek helyszíneit, hőseit, bár néhány esetben igazán különleges figurákról van szó.
– A próza ereje függ a helyszínek és szereplők hi­te­lességétől. A történetek diktálják a benne szereplő fi­gurák, helyszínek karakterét, de visszaadni hitelesen csak úgy lehet, ha az író nem bocsátkozik találgatásokba. Ebben csak az alapos ismeretük segíthet. Kü­lö­nös­sé­gükről pedig annyit mondanék, hogy mindannyian hordozunk magunkban egyéni vonásokat, de ezekből a kör­nye­ze­tünknek csak annyit mutatunk meg leg­több­ször, amennyi elégséges ahhoz, hogy elfogadjanak: a céltudatosság mögött az elfogadásra törekvés mo­­tivál.
– Szereplői erős érzések, olykor egyenesen gyilkos indulatok hordozói, elbeszéléseinek többsége igazi dráma. Talán azért, mert életében jócskán volt része drámában?
– Tragikus dolgok történnek mindannyiunkkal és mind­annyian másképp éljük meg ezeket. Ennek a lényege az, hogy bármerről közelítjük meg a történteket, mindig csak arra lyukadunk ki, hogy életünk sors és végzet szerint alakul. A szereplőimet az őket fűtő belső indulatok és az azokat kiváltó környezeti hatások összes­sége sodorja a – sokszor tragikus – végkifejlet felé. A sor­sunkat önmagunkban hordozzuk – ebben hiszek.
– Hosszú távollét után közel két éve újra itthon, egy időközben, persze, megváltozott országban. A Ju­gosz­láviában, Olaszországban, Kanadában megélt – minden bizonnyal kalandos – jó húsz esztendőnek vannak-e, lesznek-e irodalmi lecsapódásai?
– Igen, feltétlenül. Lehet azonban, hogy nem mint hely­színek fognak megjelenni eljövendő írásaimban, hanem mint hangulati elemek, amelyek alátámasztják a
történet hitelességét. Legbelül, sehogyan sem tudom szét­választani korszakokra az életemet. Az „anyag”, amit még ezután vetek papírra, ezért lesz koherens: bár­mi­lyen tapasztalaton is alapul.