Forgó Léda: Lábujjak a Földközi-tenger partján

Hirtelen meg a matektanárnőmet pillantottam meg, a dol­go­zat­írás előkészületeiben, amiről megpróbáltuk lebeszélni: „Es­sünk túl rajta, csibéim, utána sokkal jobb lesz, majd meg­lát­já­tok!” - Folytatás az Irodalmi Jelen július–augusztusi számából.

Forgó Léda

Lábujjak a Földközi-tenger partján

 
Hirtelen meg a matektanárnőmet pillantottam meg, a dol­go­zat­írás előkészületeiben, amiről megpróbáltuk lebeszélni: „Es­sünk túl rajta, csibéim, utána sokkal jobb lesz, majd meg­lát­já­tok!”
Petya atya, mintha csak meghallotta volna nevelőim jó ta­ná­csait, fölkapott, az ágyra fektetett, fölrántotta hálóingét és meg­me­rült bennem, mielőtt még meghökkenhettem volna.
Rám nehezedett, nyögött, döfött, hadakozott, míg végre egy­szer csak megnyugodott. Mikor már egy ideje horkolt, és vékony nyál­patak kezdett csorogni a panzió virágos ágyneműjére, óva­to­san kimenekítettem a végtagjaimat alóla és újra elmentem zu­ha­nyozni.
Petya Atya ezután hazavitt a lakótelepre, ő meg hazasuhant Volks­wagen Passatján Kölnbe.
Naponta hívogatott és susogott a telefonba melegen, re­ked­te­sen, szinte minden kifejezést, tárgyat, nevet becézve. Sza­vai­nak különös ízessége volt: a Részek nyelvén beszélt és sok szé­kely kifejezést használt.
Suttogott, hogy ne hallja a házvezetőnője, aki a kony­hában va­cso­rát készített. Néha a lányát is elhozta Petya atyá­hoz, aki annyi idős volt, mint én, és hárman együtt va­cso­ráztak.
Aztán a házvezetőnő egy parkolóban sírta el magát, ahol né­ha találkoztak, félúton egymástól, egy Volkswagen Passat meg egy kiszuperált katonai kisbusz. Kérdezte Petya atyát, mi lelte egy ideje, de Petya atya mindig csak a vállát vonogatta. Itt a par­ko­lóban aztán kibukott belőle a földközis lábtánc meg a pú­pos öl a városszéli panzióban.
Azóta nem jött a házvezetőnő, és Petya atyának több ideje akadt telefonálni, vágyakozni, egy-két alsógatyát az uta­zó­tás­ká­ba dobni.
Parkolt megint a lakótelepen két Trabant között, nyitotta a ko­csi ajtaját a félszeg leánykának, aki rá alig pillantva, az anyós­ülésbe süppedt.
Fogta a kormányt a panzióig, kettesével vette a lépcsőfokokat a kétágyas szobájukig. Bútortologatással már nemigen fog­lal­ko­zott, néha még az ajtót is elfelejtette becsukni.
Ráfeküdt a félszeg leánykára, mozdult néhányat, míg végre úgy érezte, megérkezett.
Végigrohant az ezer kilométer a testén, és a meg­könnyeb­bü­lés egy Budapest formájú pacát rajzolt az agyába.
Nagyot kiáltott, mint az ordas, akibe az állati erők vissza­térnek, lábra pattant, tapsolt kettőt, hogy mozduljon már a leány.
A leányka föltápászkodott, végre kibújt a kabátjából, mert lassan izzadni kezdett, kicsit tollászkodott a harisnyáján, szoknyáján, szólni még mindig nem szólt, csendesen ballagott a pap után, aki leindult az étterembe.
Faltak, nyújtózkodtak, tespedten ereszkedtek a Passat ölelő ülésébe.
Lakótelep, autópálya, Köln.
Aztán ahogy kezdett gyűlni a kosz a házvezetőnő elmaradtával, s mert a vágy még aznap, mikor hazaért, újra elragadta, eszébe jutott, hogy a legésszerűbb az lenne, ha ezt mind itt helyben el lehetne intézni.
Jönne a leány, bújós lenne az ágyban, merthogy az közös szó­ra­kozás, aztán amíg ő a dolgát tenné, a takaros menyecske főzne, fölmosna, rendezgetne, boldogságában, hogy be­le­süp­ped­het egy Passat anyósülésébe, és hogy Nyugat-Németország csil­logó kirakatait bámulhatja.Az egyetlen, amit nem kalkulált bele, hogy én nem voltam takaros menyecske.
Én úgy gondoltam, hogy ő is kényeztethetne, és főzhetne rám, simogathatna, csikizhetne, ajnározhatna, csodálhatna, dicsérhetne, udvarolhatna és bolondulhatna értem.
És nem volt elég nekem a kirakatokat bámulni, én mindent ki akartam próbálni, ami bennük volt, és fölvenni.
 
Ez volt a szemernyi különbség közöttünk, amikor megérkeztem Köln főpályaudvarára tömött utazótáskámmal és a szilárd elhatározással, hogy Magyarországra többet haza nem térek.
Már a vonaton éreztem, hogy más világba csöppentem. Magas növésű, aktatáskás alakok húztak el mellettem, kigombolt, földig érő ballonkabátban. Őszes hajtincseik lezseren omlottak vékony szemüvegkeretükre, és álló gallérjuk alól kivillanó, feltűnő színű sáljukra. Néha csillogó arany- vagy ezüstórájukra pillantottak, csuklójukat arcuk felé fordították, még olvasatlan, csőbe tekert színes újságjaikban kivehető volt egy Ronald Reagan-karikatúra aránytalanul felnagyított orra, egy űrhajóra emlékeztető autó-karosszéria, egy rajz egy női petevezetőről, meg ezernyi apró kép valamilyen sportverseny különböző számaival.
Sóhajtottak és továbbsiettek, üresebb vagonokat keresve, a fotocellával működő ajtó becsukódott utánuk, aztán néhány másodpercig csönd következett. Majd az ajtó újra fölpattant, és egy újabb példánya a nyugat-európai embertípusnak suhant végig a vagonon.
Aztán leült velem szemben egy idős hölgy. Elegáns fehér kabátját az ablak fölé akasztotta, lángvörös selyemsálját a közöttünk lévő asztalra fektette. Ízlésesen bodorított hajából erős illat áradt, összezavarva az érzékeimet: megindult a nyálelválasztásom, mint amikor az éjjeliszekrényemre helyezett aludttej illatára ébredtem.
Zsemleszínű, derékban szűkre szabott kosztümkabát volt rajta, amin középen csak egy gombot gombolt össze, ez alatt ugyanolyan lángvörös ing, mint a sálja.
Májfoltos, kicsit ráncos, de kecses kezén gyűrűk, óra és karkötő aranyból és ezüstből kevert kompozícióban, s azonnal leintette a mellettünk elsiető büfést és vett egy kávét, egy üdítőt, meg egy halas-salátás szendvicset.
Bár körülbelül annyi idős lehetett, mint a nagymamám, őrült csinosnak találtam.
A nagymamám csóválta volna a fejét, ha a büfés bekiabál a fülkébe, és előszedte volna a szalvétába csomagolt májkrémes kenyeret, külön zacskóba hozzá a paprikát, meg a termoszkannát a citromos teával.
A nagymamámnak nem volt semmi a kezén, jegygyűrűjén kívül, amelynek a fénye eltompult az idők során. Az is csak azért, mert már évek óta nem bírta lehúzni. Az ujja úgy bugyogott ki alóla, mint a főtt húsvéti sonka a háló alól.
Puha, széles csuklóján ősrégi férfiórát hordott, dédapámét, amely még mindig jól működött, így nem látta értelmét újat venni.
Ha volt is kosztümkabátja, azt ő varrta, bő lehetett, mint egy zsák, és nem derékra szabott, hogy még néhány év múlva is beleférjen, ha esetleg tovább hízik.
Az inge általában műszálas volt, régimódi, sötétbarna mintával, ami kevéssé üde színekkel keveredett, elütve halványlila posztókabátjától, amelyen a félalmányi gombok bohócosan hatottak, és amelynek az anyaga olyan merev volt, hogy összegombolva próbababa nélkül is megállt volna.
 
Hirtelen heves honvágy fogott el, egy gyereki vágyálom, hogy bár itt ülne mellettem, aztán valamiféle undor és büszkeség, hogy én nem így fogok megöregedni, én olyan leszek, mint ez az elegáns hölgy velem szemben.
 
Aztán izgalom fogott el, mert már csak egy fél órára volt Köln. Amikor meg már a kölni pályaudvarhoz tartozó sínrengeteg egyik vágányán száguldottunk, pánik lett úrrá rajtam. Latolgattam, hogyan tudnék Petya atya elől elmenekülni. Leszállni nem tudtam, mert Köln volt a végállomás. De ha egész hátul szállnék ki, és amíg Petya atya a tömeg elejét pásztázza, átrohannék egy másik vágányra, sose találna meg. Akkor megvárnám a visszafele induló vonatot, és kész. Megúsztam a kalandot.
De a második kocsiban voltam, és a nagy utazótáskámmal már nem jutottam volna el a vonat végére. Sokan az ajtókhoz gyűltek csomagjaikkal.
Le kellett szállnom.
Szinte Petya atya cipőjére ugrottam. Öblös hasához szorított, és nagy, puha száját hosszasan az enyémre szorította. Csókja felért egy első dohányzás élményével, ilyen intenzíven még sose éreztem ezt a fémes keserűséget, amelyet a nyelvemre és a szájpadlásomra ragasztott.
Nemrég dobhatta el a csikket.
A csók közben kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az övé is résnyire nyitva volt.
Valami állatra emlékeztetett, aki vadászik, de észrevétlen akar maradni.
Eltekintve attól, hogy egy teknősbéka nem dohányzik, valahogy ebben a pillanatban leginkább arra emlékeztetett. Bár nem voltak ismereteim arról, hogyan vadászik egy teknősbéka, sem arról, mennyire van közben nyitva a szeme.
Az aktatáskás ballonkabátosok kerülgettek minket. Ha választani lehetett volna, talán inkább egyikőjükkel mentem volna haza, mintsem Petya atyával.
De nem lehetett választani.
 
Ha nagymamám meg az anyám nem ismételgették volna mindegyre, milyen vásott kölyök vagyok, és a pokolban fogom végezni, azt hittem volna, a mennyországba tévedtem, ahogy a pályaudvar auláját elértük. A valóság lekörözte a képes újságokat, amiket eddig láttam. Persze voltam már Velencében a nyáron, meg egyszer síelni Ausztriában, de a kempingen és a sípályán kívül nem sok mindent láttam.
Csillogó kioszkok, látványpékség, könyvesbolt, újságosbódé, háromdimenziós reklámfigurák, moziplakátok, kartonból kivágott életnagyságú mozihősök. Legszívesebben ott lesátoroztam volna, de Petya atya húzott maga után.
Sötét volt, ahogy a Passat anyósülésére huppantam, de a város fényözönben úszott. Lézerinstallációk villogtak a pályaudvar épületén, járdán és levegőben, villogtak a kirakatok, a suhanó buszok fényei és az autóké, amelyek egytől egyig űrjárgányokra emlékeztettek.
Itt most persze fölgyulladhatott volna bennem egy kis adag hazafiság, és vágyakozni kezdhettem volna a Nyugati pályaudvar huzatos, agyonköpködött, porlepte, berácsozott ablakocskái után, amelyek mögött egy-egy MÁV-alkalmazott húzódott meg, akikhez ha nem megfelelő hangerővel kiabáltam be, a világ másik végébe küldtek a felém nyújtott jeggyel.
De nem gyulladt föl bennem semmi ilyesmi.
Nem az volt ennek a rám szakadó nyugatnak a varázsa, hogy mindez létezett. A mágia volt ebben a varázslatban, annak a hétköznapisága.
Tudni, hogy az aktatáskás ballonkabátosok az űrjárgányok kormánya mögött nem hunyorognak a csillogástól, észre sem veszik.
Hogy nem kezdenek izzadni a közértben, mikor százhuszonhétféle joghurt közül kell választaniuk.
Ha mindezt elérem, gondoltam, akkor leszek közéjük való. És akkor nem fogok 80 évesen műszálas otthonkában májkrémes kenyeret szopogatni, hanem inkább egy olasz étteremben antipasti-t rendelni és a csinos pincérfiú farzsebébe bőséges borravalót dugdosni.

Petya atya lakása egyterű volt, amelyben úgy lehetett tologatni a falakat, ahogy akarta az ember. Fix helye csak a konyhának és fürdőszobának volt.
A lakásból három helyen lehetett kilépni a teraszra, amely még egyszer akkora volt, mint a lakás maga.
Egy darabig minden jól ment.
Reggel hétkor a zárdában lefátyolozott, imákat motyogó apácák mellett ültem, míg Petya atya az oltárnál misézett.
Aztán fojtó cigarettafüstben olvastam vele szemben az irodában, helyi egyházi értesítőket, ki mikor halálozott el, ki mikor és kivel kel egybe, kit mikor keresztelnek, melyik templomtorony kap új óraszerkezetet. Hallgattam, ahogy más atyákkal és a hívekkel csevegett, hosszan, harsányan nevetve, ízes tájszólással, a füstöt a telefonkagylóba fújva.
A titkárnő hozta a kávét, és vörösre gyúlt orcával jelentette (felvidéki ízt nyelvtani hibákkal és német akcentussal keverve), hogy beragadt a papír a fénymásolóba.
Petya atya a helyszínen termett, mint egy igazi férfi, nyomkodta a gombokat, karokat huzigált, mire a fénymásoló éles vinnyogásba kezdett, és egy rohamkocsihoz hasonlóan kezdett villogni.
Petya atya a vállát húzogatta, visszaült íróasztala mögé és azt a bölcs útmutatást kiáltotta ki a titkárnőjének, hogy bizony tán szerelőket kéne hívni.
Délben hazamentünk és fölmelegítettük a készen vett cordon bleu-t meg a sült krumplit.
Aztán Petya atya sziesztázott. Ez volt az a napszak, amikor a nemi vágy helyet kaphatott.
Reggel és este túl fáradt volt, vagy én tetettem, hogy alszom.
Emlékszem, ahogy délutánonként izzadt, meztelen bőröm rátapadt a barna bőr ülőgarnitúrához. Petya atya csukott szemmel, már félálomban mozgott komótosan fölöttem, lábát a karfába akasztva.
Néha mitesszereket nyomkodtam ebéd után fehér, zsíros hátán, ami mindig jobb volt, mint szeretkezni. Néhányszor fölszisszent, oldalára fordult, és álomittas hangon motyogta:
„Már alszom.”
Délutánonként vagy vásárolni mentünk, vagy már a hétvégi prédikációja miatt gyötörte magát: sose tudta, miről beszéljen.
 
Aztán egy idő után meguntam a dohányfüstöt és a koránkelést, inkább otthon maradtam.
Miután korgó gyomrom Petya atya ágyából kikergetett, körülnéztem a hűtőben, belekóstoltam ebbe-abba, aztán bevonultam a fürdőbe. Kipróbáltam az összes színes flakonos sampont, ötször-hatszor újraeresztettem a forró vizet, aztán gőzölögve kimásztam a kádból és benyomtam a tévét.
Mindennap megnéztem a Denver clan-t, próbáltam rájönni, hogy miről van szó benne. Egy-két szót felismertem, a sokszor ismételt kifejezésekhez meg lassan egy sejtés párosult, mit is jelenthetnek.
Néha csak bámultam le az utcára, Petya atya szegényes könyvespolca nem igazán vonzott.
Vallási folyóiratok vagy teológiai értekezések.
Ismertem az összes kutyát a környéken, a gazdáikat, és sétáltatási időpontjukat is, sőt az irányt is, merre mennek. Ha egy-egy séta elmaradt, esetleg a mi utcánkat kihagyták, aggódtam.
Amikor Petya atya hazajött, ott voltak még a reggelim maradékai, meg a kihűlt fürdővizem.
Néha nem szólt semmit, néha megkérdezte, mit csináltam egész nap.
 
Az első balhé akkor volt, mikor megjött a telefonszámla.
Túl sokat hívogattam azt a magyarországi fiút, akivel röviddel kiutazásom előtt egy bulin ismerkedtem meg.
Szép göndör haja volt és úgy bámult, mintha Lollobrigida tépte volna föl az ajtót, aki csak azért jött volna, hogy őt szájon csókolja. Mikor közelebb lépett, ritkás kis bajszára meredtem, amelyre egy barnás karamell-folt ragadt rá.
A lehetőség, hogy Petya atya helyett őt válasszam, ezzel az aprócska mozzanattal megsemmisült.
De így telefonon megvolt az esélye, hogy el tudom feledni azt a kis darab gusztustalan hányadékot.
A zöld kagylóval a fülemen újra Lollobrigida voltam, duruzsoltam, fecsegtem, ő meg a csillogó szemű vad göndörség volt, aki majd egy lopott cabrión szerpentin-utakon repít napsütéses, lobogó hajú gyönyörökbe.
Ehhez kellett a telefon, és hogy ő távol maradjon foltos kis bajuszkájával.
De Petya atya csak a számlát látta.
Nem emlékszem pontosan, mit mondott Petya atya, kiabált-e, vagy megrángatta a karomat. Csak arra, hogy meglepett az a durva nyerseség, amellyel egyszerre szemben találtam magam. Ahogy csendben, megütközve figyeltem az új hangszínt, amely nem akart a megszokott nyugodthoz visszakanyarodni. Rájöttem, hogy a szerelmi színjátéknak vége. Petya atya elfáradt. Rutinról volt itt szó, ha felemelte a hangját, nem kisiklásról. Ez volt Petya atya, a szerelem bágyító narkózisa nélkül.
Ekkor bukkant föl a halk kérdés először az agyamban, hogyan is lehetne őt kiiktatni a kölni létemből. Azaz ott maradni, csak nélküle.
 
Beiratkoztam a Volkshochschule-re ingyenes német tanfolyamra. Petya atya egy hívétől tudtuk meg, hogy ilyen is létezik.
Petya atya úgy gondolta, ez jó kis alternatíva lenne, hogy kisebb legyen a telefonszámla.
Én meg végre pontosan tudni akartam, ki mit intrikál Denveréknél.
 
Aztán egyszer csörgött a telefon. Egy idős hölgy beszélt bele magyarul, hogy Petya atya egy liliomtipró, és a hívek informálni fogják az egyházközséget.
Petya atya a körmét rágta, és egy összegyűrt szalvétát bámult, amin egy darab csirkebőr töpörödött egy sötét zsírfolt közepén.
Nekem kifejezetten tetszett, hogy valaki aggódik a fiatalságomért.
Esténként volkshochschulés társaimmal klubokba kezdtem járni. Tényleg más világ volt. Nyilván az enyém. Merthogy fiatal voltam. Az aggódó idős hölgynek igaza volt.
Nem mertem minden áldott este pénzt kérni Petya atyától, így egymárkások után kotorásztam a serlegeiben, amikbe az elnehezült nadrágzsebeit ürítgette, ha megteltek aprópénzzel.
Petya atya arca egyre borúsabbá vált. Éreztem, hogy szorul a nyakam körül a hurok. Egyszer megemlítette, hogy úgy tartaná jónak, ha ősszel hazavinne. Németül már tudok valamennyit, így volt értelme az ott tartózkodásomnak.
 
Én úgy tartottam jónak, hogy a sötét dübörgésben egy alkoholizált, egyensúlytalan léptekkel ugrándozó olasz segédmunkással szemezgessek, miközben Petya atya a hajában turkált egy üres lap fölött, amelyre a hétvégi prédikációjának kellett volna kerülnie. Úgy adódott, hogy az olasz utánam rohant, mikor megelégeltem a pulzálást a dobhártyámban. Bemutatkozás helyett borízű nyelvét megforgatta számban. Hazáig sok utca volt, sok sarok, ő meg mindegyiknél meg akart állni. Az út felénél becsúsztatta a kezét az ingem alá, majd valahogy betornázta magát a szorosra húzott nadrágövem alá is. Petya atya kapualjában már mindkettőnknek nyitva volt a nadrágja. Felindulásában úgy a házfalhoz nyomott, hogy a vakolat göröngyei hátam teljes felületén nyomot hagytak. Sötét szőrű, erős borostája rákvörösre dörzsölte arcom és nyakam – mint aki alaposan elpirult. Két fülem körül a nyála csöpögött a hajtincseimből. Még jó, hogy Petya atya mellettünk elsuhanó szomszédja rám köszönt, mert így az órámra néztem. Éjfél elmúlt. Mit keres a szomszéd ilyenkor az utcán? Fölhúztam a cipzárt a nadrágomon, fölmentem a lifttel, csengettem. Sokáig tartott, míg Petya atya ajtót nyitott. Hálóingben volt és hunyorgott. Másnap délben, mikor hazajött, már nem talált ott. Eltűnt az utazótáskám, a ruháim, meg a néhány levél is, amelyeket ez idő alatt kaptam. Egyszer még fölhívtam, mert az útlevelem ott felejtettem. Akkor mesélte, hogy majd beleőrül az ürességbe, amelyet hátrahagytam. Az üres sarokba, ahol az utazótáskám volt. Sokszor az üresen csüngő akasztókat bámulja naphosszat a szekrényben.
Elhozta nekem az útlevelet, és még egyszer szeretkeztünk az olasz segédmunkás kanapéján, aki késő délutánig dolgozott.
Többet nem jelentkezett.

Az olasz segédmunkásnál sem maradtam sokáig. De ha most sorolni kezdeném, hogy még hol nem maradtam sokáig, annak sose lenne vége. Nem akarok itt lineáris események zsinórba rendezésével a mába torkollni. Csak a Földközi-tengert akartam föleleveníteni. Meg ami ahhoz tartozott. Az olasz segédmunkás – bár olasz volt – attól az olasz nyártól már nagyon messze vitt.
 
Hosszú évekig egyszer sem jutott eszembe a Földközi-tenger partja. Csak amióta gyerekeim vannak. Sőt, még az sem volt elég hozzá. Csak amióta az apjukat is elhagytam, és kéthetente, mikor elviszi őket, van egy kevés időm gondolkodni. Vagy inkább hagyni, hogy a fáradt gondolatok kergetőzzenek az agyamban. Ilyenkor felmerül bennem: hogy is kezdődött? Hogy mit is keresek itt? Mit keresek itt egy német szociális lakás kitakarítatlan csöndjében, melynek ablaka előtt kavarog a vizes, undort keltő hózuhatag? Válasz helyett becsukom a szemem. Ekkor föl-föl morajlik bennem a tenger. És eszembe jut az a forró velencei késő délután, Petya atya tétova, bőrkeményedéses lába, amely oda vezetett, hogy itt aszalódom a német segélylakás kitakaríthatatlan káoszában, és próbálom kipihenni félnémet gyerekeimet, akik törik a magyart, irtó édesek, és amúgy reménytelenül mindent szétdobálnak maguk körül.