Irodalmi Jelen

Fejtő Ferenc Aradról és József Attiláról

2008. június. 02. - 20:29

"Az Irodalmi Jelen megbízásából kétrészes elektronikus (e-mail) távinterjút készítettem Fejtő Ferenccel. Egyrészt arról, hogy köti-e valaminő személyes szál Aradhoz, másrészt: József Attila századik születésnapja küszöbén mit idézne föl emlékeiből, közös munkájukról. Leveleink örömmel váltogatták egymást. Írásom elején az egyik Fejtő-vallomás – Aradról – a végén a másik: József Attiláról." - Diurnus e-mail interjúja a 2005 márciusában megjelent lapszámunkból.

BODOR PÁL (Diurnus)

Fejtő Ferenc Aradról és József Attiláról

(Két e-mail interjú Fejtő Ferenccel – és fejtegetések róla)

Ha nagy pianistára tódul a vájt fülű közönség a hangverseny-terembe, föllépése előtt nem illik ünnepien húzni az időt. Laudációjával sem. Egyenként csillogtatni meg babérkoszorúja minden levelét.

Belevágok.

Az Irodalmi Jelen megbízásából kétrészes elektronikus (e-mail) távinterjút készítettem Fejtő Ferenccel. Egyrészt arról, hogy köti-e valaminő személyes szál Aradhoz, másrészt: József Attila századik születésnapja küszöbén mit idézne föl emlékeiből, közös munkájukról. Leveleink örömmel váltogatták egymást. Írásom elején az egyik Fejtő-vallomás – Aradról – a végén a másik: József Attiláról.

Íme, a párizsi történész, író, publicista első levélválasza.

Fejtő Ferenc aradi emlékei

„Drága Palim,

Köszönöm leveledet. Hogy’ képzeled, hogy ellen tudok állni a kísértésnek? Hogy’ képzeled, hogy rengeteg elfoglaltságomra hivatkozva azt feleljem neked, hogy sajnos nincs időm az aradi, az erdélyi közönségnek is írni, amikor energiáimat főleg a londoni, berlini, párizsi stb. előadásokra kellene óvásban tartani.

Hát ezt nem teszem.

Elsősorban arra kérlek, hogy add át Böszörményi Zoltánnak szívélyes üdvözletemet és jókívánságaimat, de saját megnyugtatásomra most nem József Attiláról fogok írni, hanem magamról, az Arad városához fűződő viszonyomról.

Az aradiak tudomására szeretném hozni, hogy 1916-ban Fischel Artur nagybátyám és Sára nagynéném meghívására, a nyaramat Aradon töltöttem, ott voltam, amikor a város utcáit a román hadsereg elől menekülők tízezrei töltötték meg, ott voltam, amikor Mackensen tábornok vezetésével megérkezett a német felmentő hadsereg, amelynek tisztjei nagybácsimnál – aki malomigazgató volt – szálltak meg; engem nagyon megszerettek, mert tudtam velük németül beszélni, megtanítottak lovagolni a saját lovaikon, és búcsúzóul megajándékoztak egy csodálatosan kidolgozott, művészi tőrrel, amelyet a francia fronton zsákmányoltak.

Ez persze nem minden.

Amikor húsz évvel később1 Franz Kafka hátrahagyott naplóját olvastam, rábukkantam, hogy e kiváló, német nyelvű zsidó írótársam ugyanabban az időben ugyancsak Aradon nyaralt, tehát nyilván találkoztunk is azon a remek sétányon, amelyen sokszor sétafikáltam a nagybácsim homokfutóján. Akinek egyébként volt egy Ella nevű, nagyon szép, nálam pár évvel idősebb lánya, akivel sokszor csókolóztam, együtt olvastuk az Ezeregyéjszakát... Aztán egy bolgár mérnökhöz ment férjhez s szem elől vesztettem, miután nagybácsim és nagynénim derék magyar honfitársaim által Auschwitzba kerültek. Akkor még nem tudtam, hogy ez a sors vár a magyar zsidókra.

Egyébként akkoriban, Ady előtt Petőfi volt az emberideálom.

Ami pedig Arad városát illeti, nagyon megszerettem és ugyanolyan szeretettel emlékszem rá, mint amilyen gyönyörűséggel a nagybácsim malmában sütött friss zsemlékre, és azok ízére.

Azóta nem jártam Aradon, de Erdélyben igen, tavaly, és milyen szégyen egy 95 éves fiatalemberre nézve: Segesvárott, amikor koszorúzni
mentem Petőfi sírjához, elsírtam magam.
Szeretettel ölellek:
FERI
Arad–temesvári intermezzó

Mielőtt párizsi interjúalanyunk második, József Attiláról szóló válaszát közreadnám, fölmerülhet a kérdés: honnan és mit ismert a mai aradi magyar szellemi életről, Böszörményi Zoltánról is Fejtő Ferenc?

Onnan – mondják jó barátai, ismerősei –, hogy úgy jár körbe-körbe a figyelme, mint a radar. Hol Berlusconival vacsorál, hol a pesti Magyar Hírlapnak írja párizsi leveleit, hol Erdélyben körutazik kilencvenhatodik esztendejében, hol az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelenő Anavi Ádám gyűjteményes költői életmű-kötetébe ír, az előszó helyébe, tisztelettel születésnapi köszöntőt az idősebbnek: Fejtő fél évvel fiatalabb Anavinál. Fejtő augusztusban lesz 96 éves – Anavi idén február végén töltötte a 96-ot. Fejtő tehát arról is tud, hogy a Central European Time, azaz közép-európai idő tavaly tavaszi száma 92–102. oldalán részletesen beszámoltam nemcsak e köszöntő születéséről, a Temesvárral is sokat foglalkozó magyar történész és diplomata, Borsi-Kálmán Béla szerepéről. A CET-ben megjelent írásom címe: Akinek 2004-ben – az idősebbnek kijáró tisztelettel – Fejtő Ferenc írt előszót.

A címben csak annyi a csöppnyi túlzás, hogy „előszó”. Valójában csak köszöntő.

Anavi Ádámnak 2004 elején, 95. születésnapjára, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek kiadója jelentette meg (nagyjából maga válogatta) verseinek gyűjteményes kiadását. Előszó helyett a költőnél fél évvel fiatalabb Fejtő Ferenc köszöntője jelent meg:

“Kedves Ádám, az idősebbnek kijáró tisztelettel köszöntelek, mint aki nélkül Temesvár már el sem képzelhető. Amiként Markovits Rodion, Franyó Zoltán, Endre Károly és a többiek nélkül számunkra nem is igen létezett. De hát ezt Te is jól tudod. Egy-két halhatatlan epigrammád is tanúsítja. Nagy önkritikus vagy A hibásak nagy versenyén címűben:

„a győztes csakis én leszek:
hibáim tökéletesek” –
de kedvemre való a kacér sírfeliratod is:
„ily anyagot még nem teremtett isten –
hogy ellentétet ennyit egyesítsen.”
Kívánom, hogy a bánsági-erdélyi magyarság továbbra is, nagyon sokáig úgy szeressen, ahogyan megérdemled.
Ifjabb barátod:
FEJTŐ FERENC”

E kéziratot a kötet szerkesztőjeként Budapesten vettem át Fejtő Ferenc kezéből.

Honnan e baráti hang, honnan az egykorúak ismeretsége? Már túl a kilencvenen, egy Párizs –Temesvár telefonbeszélgetésben mutatkoztak be egymásnak. A CET olvasóinak elárulom: e hang-randevút a történész és diplomata Borsi-Kálmán Béla szervezte és rendezte.

,,Tudós történészünk ifjan az Európa Kiadó, illetve a Nagyvilág szerkesztője, ma a román–magyar–francia viszony és Románia történelmének ismert szakértője, számos, az irodalmi esszé és a tudományos tanulmány erényeit ötvöző mű szerzője, az ELTE docense. Előbb bukaresti, majd párizsi rangos kulturális diplomata. Sokat foglalkozott Temesvár és a Bánság történetével és szellemtörténetével, így ismerkedett meg jó adat- és emlék-közlőjével, az örökké friss, barátságos, máig egészséges Anavi Ádámmal. (Lásd a Jelenkornál 2002-ben megjelent, Polgárosodott nemes avagy (Meg)nemesedett polgár című könyvében B-K. B. remek történeti esszéjét e táj – színeit kataklizma-gyorsasággal váltó – világáról, melyhez valaminő családi emlék is fűzi. Egyébként a Szatmár megyei Csengerbagoson született 1948-ban, Szinérváralján töltötte gyerek- és kiskamasz-korát. Első könyve (Együtt vagy külön utakon, 1984) a román és a magyar múlt ’48 utáni interferenciáiról szólt. Az Élet és Irodalomban méltattam e könyvet; személyesen akkor még nem ismertem a szerzőt.

Nos, az Aradon alapított Irodalmi Jelen Könyvek kiadója és tulajdonosa, Böszörményi Zoltán költő (újabb, különös kötete most jelent meg a Kalligramnál Pozsonyban) karolta fel Anavi Ádám válogatott verseinek kiadását, kért fel szerkesztésére, utószavazására.

Az Anavi-kötet kiadásában múlhatatlan érdemeket szerzett még a Nyugati Jelen temesvári szerkesztője, az író Pongrácz Mária, egyébként Gozsdu „Anna-leveleinek” föltárója, közreadója. Alig néhány évtizede, frissen végzett kolozsvári egyetemistaként vittem le Temesvárra és ajánlottam be az akkori napilaphoz, a Szabad Szóhoz. Az Anna-levelekből szerkesztett kötetet a hatvanas évek végén fogadtam el kiadásra. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest) Néhány évvel Anavi Ádám Etika és kibernetika című, sokat emlegetett verseskötete előtt...”.

Eddig írásom a CET-ben – ebből is megtudott egyet s mást Fejtő Ferenc Aradról és írásának aradi vendéglátó házigazdájáról. De hát Fejtő rendszeresen publikál a Magyar Hírlapban, ott pedig ugyancsak az aradi irodalmi pezsdítésről olvashatott tőlem írást a Nemzetközi Könyvfesztivál napjaiban, tavaly áprilisban. Az Irodalmi Jelen nem minden olvasója kapja kézhez naponta a Magyar Hírlapot – ezért az a tisztességes, ha itt ebbe is belepillanthat, legalább néhány sorába:

Érdekes aradi könyvek – avagy Fejtő Ferenc ajánlása egy bánsági költőről

Örömömben szólok. Aradon, mely (amióta Orosz József azt a nevezetes rádiótudósítását 1989 decemberében, puskalövésekkel fűszerezve onnan adta élőben) egyre kevésbé volt szem előtt, mostanság meglepően jó hírek szaporáznak felénk. (...) A föllendülő aradi napilapról, újfajta művészetek házáról és könyvkiadóról szólok.

Arad Nyugati Jelen című napilapja öt megye (fogyó) magyarságát szolgálja – ezt olvassák tehát a magyarok Temesváron, Karánsebesen, Déván, Enyeden, Vajdahunyadon is. No meg Aradon. Ahol a lapnak új székháza van, s ez egyben a város (...) új színhelye. A lap s a mellette teremtett könyvkiadó, az Irodalmi Jelen Könyvek kiadója és mecénása az aradi származású nyugati üzletember. (...). Jó harminc éve (ha nem több), egészen fiatal költőként ismertem meg, első kötetét, kedves dedikációval, ma is őrzöm. Nemrégiben a lap első oldalán azt láttam, hogy az Egyesült Államok bukaresti nagykövete Aradon épp a főszerkesztő vendége a sajtó házában. (...), Monacóban élő költő, aki Kanadában filozófiát végzett, (...) értékelvűen vezeti könyvkiadóját is, mely a napokban mutatkozik be első ízben intézményesen Budapesten: a Nemzetközi Könyvfesztiválon, még pedig, ha jól tudom, egyszerre legalább nyolc könyvvel.

Az Irodalmi Jelen Könyvek kiadójának van érzéke a kivételeshez, érdekeshez. Többek között az idén februárban 96. életévébe lépett, életerős temesvári költő, Anavi Ádám válogatott verseinek gyűjteményét mutatja be Budapesten – a néhány hónappal fiatalabb Fejtő Ferenc ajánlásával, születésnapi gratulációjával az előszó helyén. (...)

(Eddig az idézet a Magyar Hírlapban megjelent cikkemből.)

De honnan a jó kapcsolat Fejtő Ferenccel?

Személyesen a nyolcvanas években ismerkedtünk meg. A Magyar Nemzetnél dolgoztam akkor. (1983 májusától 1990 decemberéig). 1985 első napján ott indult el Diurnus álnéven jegyzett napi rovatom. Rovatomban s a rovaton kívüli írásaimban jelentős szerepet játszottak temesvári, kolozsvári és bukaresti évtizedeim. 1990 végén megszüntettem rovatomat, lemondtam tisztségeimről, majd kiléptem a szerkesztőségből, tiltakozásul az ellen, hogy a lap privatizációjában szerintem szerkesztőségen kívüli-felüli döntésekkel előnyhöz juttatták a pályázó francia céget.

Fejtő Ferenc figyelmét némely írásom keltette fel.

A nyolcvanas évek végén egyik párizsi utamon kaptam meghívást lakására. Remek délutánt-estét töltöttem nála, elbűvölten hallgattam remek memóriáról és óriási tudásról tanúskodó történeteit és világmagyarázatait. Persze az is lehet, hogy a meghívást nem cikkeimnek köszönhettem, hanem annak, hogy Fejtő a Figaro főmunkatársa volt, s e lap gazdája az a cég, amely a fent említett körülmények között megvette a Magyar Nemzetet. Az kétségtelen, hogy ő ajánlotta figyelmembe Emmanuel Kriegelt, a nevezetes csehszlovákiai volt vezető kommunista Annie Kriegel fiát, aki a Hersant cég megbízásából akkor már éppen Budapesten volt, Fejtő azt is tudta, melyik szállodában lakik, és mi a célja a magyar fővárosban. Azokban a napokban zajlott a Magyar Nemzet Újságírói Alapítványának főszerkesztő választása is. (Ez az alapítvány társtulajdonosa volt a lapnak. Én Párizsból szavaztam, telefonon.)

Hazatértemkor rövidesen megismerkedtem a Kriegel nevű fiatalemberrel és a céggel, amelyet képviselt. A tárgyalások egyik rövid szakaszában Henry Morny úrral, a francia cég egyik vezető figurájával az Alapítvány küldöttségét én vezettem. Csalódtam bennük, s módszereik meghökkentettek. Ezt most itt nem kommentálom – már kiderült, ezért hagytam ott a lapot. Ebben az sem játszott szerepet, hogy rövid ideig az alapítvány kuratóriumának az elnöke voltam, és az sem, hogy 1990 augusztus hatodikán felhívott Antall József – régről ismertem, kedveltem – és meggyőztem, hogy hirdessünk nyílt versenypályázatot, hiszen már kilenc világcég vagy világlap jelezte érdeklődését. Másnap reggel a lakásomon hívott fel a miniszterelnök: jogászai szerint már nem szívható vissza az előző napi döntés. A lapot a Hersant vette meg, de néhány év múltán visszalépett. A Magyar Nemzet pedig teljesen elszakadt a múltjától.

Mindez tökéletesen indokolhatná Fejtő Ferenccel való barátságunk megromlását is. Mégsem ez történt. Soha neheztelést nem hallottam tőle éles állásfoglalásaim idején sem. A Magyar Nemzetben 1990-ben megjelent levélváltásom Jeszenszky Géza külügyminiszter úrral. Jól ismertük egymást, mindketten kurátorai voltunk korábbról a Törzsök Erika alapította Transylvania Alapítványnak, Köteles Pállal hármasban képviseltük az anyaországot (talán 1988-ban?) az Erdélyi Magyarok Világszövetsége stuttgarti kongresszusán, ahol előadást tartottunk. Sok mindenben elég közel álltunk egymáshoz. A szerkesztőségi alapítvány elnökeként Nála, a külügyminiszter úrnál jártam, s egy akkor már elkészült, nekem címzett, feladásra kész, zárt borítékban a levelét is átvettem. Csak a szerkesztőségbe visszaérve bontottam fel, s döbbenten olvastam. Többek között azt fogalmazta meg, hogy minden nemzeti erény letéteményese csakis az MDF. Felhívtam telefonon, engedélyét kértem a levél közléséhez a válaszlevelemmel együtt. A két levél betöltött egy teljes kolumnát (újságoldalt). A parlamentben levélváltásunk ügyében Bossányi Katalin, a kiváló újságíró, parlamenti képviselő interpellált felháborodottan a külügyminiszter levelén. Katona Tamás, Jeszenszky Géza minisztériumi helyettese válaszolt. Felháborodásukban az akkori ellenzéki pártok kivonultak a parlament üléséről. Ez volt az első ilyen eset a több-pártrendszer visszaállítása óta.

Fejtő Ferenc benyomásaim szerint velem értett egyet.

Igaz, ennek voltak még közvetlenebb előzményei.

1983 áprilisában érkeztem Pestre, de akkor még nem reméltem, hogy Magyarországon maradhatok. Baráti körben sokat ostoroztam a magyar vezetést a magyar határokon túli magyarságot érintő – meg: nem érintő – politikája miatt. Igen megszerettem még Bukarestben az akkor már évtizede ott dolgozó kiváló magyar diplomatát, Karikás Pétert. Ő rendezte el Pesten, Knopf András segítségével, hogy fenntartásaimat magasabb helyen is elmondhassam: Aczél Györgynek. Legalább másfél órás beszélgetés volt. Elmagyaráztam többek között, hogy még a román uralkodó párt sem monolitikusan Ceausescu-hívő. Megkérdezte, van-e a párton belüli alternatívája a Conducătornak. Mondtam, nekem van egy feltételezésem: bizonyos Iliescu. Nem ismerte a nevét. Részletesen elmondtam, amit akkor tudtam vagy reméltem.

Másnap felhívott, és megkért, foglaljam írásba mindazt, amit kritikailag megfogalmaztam a magyar vezetésről és a romániai magyarság helyzetéről. Közel száz gépelt oldalon megírtam. Aczél rövidesen köszönettel közölte velem, hogy Kádár is olvasta. Sajnos, nemsokára a dolgozatomat, persze, névtelenül, itt-ott idézgették külországokban, majd teljes terjedelmében megjelent a Nemzetőrben, folytatásokban, s végül külön kötetben az Erdélyi Magyarok Világszövetsége és az Ausztráliai Erdélyi Magyarok Szövetsége kiadásában, önálló kötetben.

Amikor 1989. december 22-én a képernyőn megláttam Iliescut, önelégülten elmosolyodtam, és azonnal megírtam a portréját a Magyar Nemzetben. Fejtő Ferenc ennek alapján, ezt a szöveget idézve megírta a maga publicisztikáját Iliescuról a Figaróban. Örömében Iliescu felhívott a Magyar Nemzetnél – pontosabban: üzent, hogy hívjam fel, és megadta a telefonszámát az elnöki hivatalban – és „hazahívott”, mondván, hogy szükségük lenne rám. Köszönöm, nagyon megtisztelő, de nem térek már vissza, viszont interjút kérek. 1990. január 8-án fogadott, az interjú megjelent a Magyar Nemzetben. A véres marosvásárhelyi események azonban megdöbbentettek, rájöttem, hogy tévedtem Iliescu megítélésében. Lassan más szemmel figyeltem tetteit és szavait – és rövidesen a Népszabadságban nyílt levelet intéztem hozzá. A román sajtó csak a válaszlevelét közölte.

Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Fejtő Ferenc meggyőződött róla: nem az érdekeim, hanem a véleményem irányít engem.

Mindehhez közös barátaink is hozzájárultak, úgy érzem. Első helyen talán a már említett Borsi- Kálmán Béla történész, aki az Orbán-kormány idején vezető beosztású diplomata volt a párizsi magyar nagykövetségen, és akit Fejtő igen kedvelt, nagyra tartott – azt a (pécsi Jelenkornál megjelent) könyvét, amelyet a Fészek klub kupolatermében én mutattam be, Fejtő előszavazta. Borsi-Kálmán Béla, aki hozzám képest jobbra áll, a FIDESZ tagja, erdélyi, azaz partiumi születésű, művelt esszéistája a szakmájának: a történetírásnak, nagyon kedvelem. Az Ő révén is sokat tudtunk meg egymásról: én Fejtőről, Fejtő rólam. Nyilván ezért is kért föl tavaly Fejtő, aki élete első erdélyi – gépkocsis – körútjára készült, hogy kísérjem el. Mivel napi mintegy tíz órát oxigénpalackhoz csatlakoztatva élek, és ezek a palackok nagyok, súlyosak, én nem vagyok már olyan mozgékony, mint Fejtő: kénytelen voltam nemet mondani. Erdélyből visszatérve Budapestre, Fejtővel és a világhírű tudós és író Bitó Lászlóval Borsi-Kálmán Béla és gyönyörű felesége, a német költő és újságíró Anat vacsoravendégei voltunk.

Nem lenne tisztességes, ha most megírnám, miket mesélt, elemzett, kommentált körútja tapasztalataiból. Bizonyára megírta és megírja. Nagyon szép este volt – hála a kedves és bölcs házigazdáinknak is.

Fejtő újra elnézést kért, amiért nem tarthatta tiszteletben nekem tett ígéretét, és nem Arad–Temesvár érintésével érkezett vissza Erdélyből Budapestre, és nem kereshette fel sem az Irodalmi Jelen szerkesztőségét, főszerkesztőjét, sem a nála félévvel idősebb Anavi Ádámot...

– Mindezek után talán érthetőbb, miért válaszolt e-mailen arra a kérésemre-kérdésemre is, hogy mit mesélne el az Irodalmi Jelen olvasóinak József Attiláról, most, amikor születésének századik évfordulójáról készülünk mindannyian megemlékezni. Rövid, nyilván nem közlésre hevenyészett kísérőlevele így szól: „Drága Pali, annyira el vagyok foglalva a sok József Attila telefontól, hogy azt hiszem, a legokosabb lenne, ha most leírnám a vallomást József Attiláról azzal a kéréssel, hogy add át Böszörményiéknek.”

Íme:

József Attila három versének –
A Dunánál, Hazám, Levegőt – születéséről

,,...Elhatároztuk a Szép Szóban, hogy különszámot hozunk ki a könyvnapra, 1936-ban, azzal a címmel, hogy Mai magyarok, régi magyarokról, mégpedig olyan számot, melybe ne csak a lap munkatársai írjanak, hanem ahol megszólalnak írók a régi generációból, kérünk például Babitstól, Móricztól, Kassák Lajostól... A bökkenő az volt, hogy Babitssal József Attila hadban állt, ugyancsak nem a legjobb viszonya volt Kassákkal – bár nagyon tisztelte. (Bár tisztelte Babitsot is.) Szóval abban állapodtunk meg, hogy nekem, lévén a junior, az idősebbek közül még senkivel sem volt időm összeveszni, az egész szám szerkesztését rám bízzák. És én elvállaltam ezt a feladatot. Azzal a feltétellel, hogy a szám vezércikkét Attila írja majd meg, mégpedig költeményben. Úgyhogy amikor összeszedtem már a cikkeket, például Babits Mihálytól – azzal a megjegyzéssel, hogy nekem adja ezt a cikket, ne a Szép Szónak, mire azt feleltem, hogy ha nekem adja, köszönettel elfogadom, én viszont a Szép Szóban fogom hozni. Mire ő mosolygott... Mindenesetre élete egyik legszebb tanulmányát kaptam meg tőle, a Széchenyi Istvánról szólót. Móricz Zsigmondtól pedig a Bethlen Gáborról szólót, Kassák Lajos pedig Petőfiről akart minden áron írni.

Szóval amikor már összejött az egész szám, amire nagyon büszke voltam, mondtam Attilának:

– Most pedig te vagy soros, ne feledd ígéreted!

– Mit írjak? – kérdezte.

Mondtam neki, hogy tegnap hosszú sétát tettünk együtt a Duna-parton, s akkor jutott eszembe, hogy a legjobb volna, ha azt ajánlanám neked, hogy írj a Dunáról. Arról még sose írtál, pedig...

– Igazad van, ez nem rossz ötlet... – válaszolta, s másnap reggel már eljött hozzám – a szomszédban laktunk –, s hozta a verset.

– Még éjjel megírtam – mondta.

Rögtönözte ezt a verset, és ez volt a csoda benne, hogy nyilván csak ásnia kellett magában, és mint a forrásvíz, kicsobbant belőle ez a csodálatosan szép vers.

Megjegyzem, ugyanezt a technikát újra elővettük, amikor egy Mi a magyar most számot készültünk kiadni, megelőzve ebben két évvel Szekfű Gyulát, aki a Magyar Szemle szerkesztőjeként adott ki hasonló címmel igen nagy feltűnést keltett munkát. Ezt a számot megint rám bízták, s én ugyanazzal a feltétellel fogadtam el...

Így ennek a számnak az előszavaként született meg a Hazám című remekműve. Képzelhetitek, milyen büszke voltam arra, hogy ezeket mind az én „megrendelésemre” írta – de Attila nagyon szeretett megrendelésre írni, főleg, ha azt is megmondták neki, mennyi pengőt kap érte. Például a Levegőt című fantasztikus verset, amelynél hívebben senki sem írta meg, mennyire fulladoztunk a rossz politikai éghajlattól az akkori Magyarországon, Hevesi András rendelte meg tőle a 8 órai újság vezércikkének. Megjegyzem, ez akkor meglehetősen szokatlan volt, hogy egy napilap verses vezércikket közöljön, de Attila a Japán kávéházban, délután négy és este nyolc óra között megírta, azon felbuzdulva, hogy Hevesi Bandi tízszer annyi pengőt ígért neki a versért, mint amit általában a Népszava fizetett neki. Én pedig meg voltam győződve arról, hogy csalt, amikor azt mondta, hogy ezek a versek úgy hamarjában születtek benne, csak meg kellett írni őket.
Ölellek szeretettel:
Fejtő Feri”

1 1936-ban; 1916-ban, Fejtő Ferenc aradi nyaralásakor Kafka 33 éves volt.

Megjelent a 2005-ös márciusi számunkban.