Danyi Zoltán prózája

Danyi Zoltán

Helyreállítani önmagát

(Részlet)

Reggelire Dominik mindössze egy pohár vizet és va­la­mivel ké­sőbb három deci rostos gyümölcslét ivott. Ko­ránt­sem azért, mert­hogy a divatba jött mé­reg­te­le­ní­tő vagy tisz­tí­tó kú­rák út­mu­ta­tásait követte volna, tehát afféle külső elő­írásokat. Nem, Dominik ilyesmikkel nem törődött. Hiszen a leg­kedveltebb ásványvizének palackján is a következő dőlt be­tűs jelmondat állt: A tisztaság belülről fakad.
Étrendjében nem igazodott egyetlen lilán derengő new age rög­eszméhez sem, a népszerű reformtáplálkozási irányzatokat messze elkerülte.
Egészen más volt azonban a helyzet az öltözködéssel és a haj­viselettel, ebben a tekintetben ugyanis hajlamos volt arra, hogy a legújabb és legmerészebb hóbortok hullámait „lovagolja meg”, kiváltképp abban az esetben, ha ezek a hóbortok mások sze­mé­ben nemcsak ízléstelennek és esztelennek, hanem egye­nesen idétlennek tűntek. Ilyenkor túlcsorduló örömet, csaknem ké­jes elégtételt érzett.
Az elsők között volt például, akik gyöngyöt – konkrétan: fe­ke­te gyöngyöt – fúrattak a nyelvük hegyébe vagy a szem­öl­dö­kük szélébe, és sokan az ő fején látták először azt a később szé­le­sebb körben elterjedt frizurát, amelynek a lényege, hogy a rö­vid­re nyírt hajba különös mintázatot, erre-arra indázó és haj­lon­gó vonalakat beretválnak, aminek köszönhetően úgy tűnik, mint­ha a fejet valami kúszó növényzet borítaná be.
Ami az öltözködést illeti, előszeretettel párosított meg­hök­ken­tő színeket egymással, neonzöldet, pinket és hupikéket, a leg­jobb divatházakból származó, méregdrága zakói alatt pedig többnyire idétlen, tarka vásári pólókat viselt. Nem mintha el­len­ál­lh­atatlanul tetszett volna neki ez az összeférhetetlenség; és nem is csupán amiatt öltözött így, merthogy el volt ragadtatva ezek­kel a hóbortokkal, hiszen nem volt elragadtatva velük. Arról volt inkább szó, hogy ellenállhatatlanul sóvárgott a jól nevelt kép­mu­tatás diszkrét felszisszenésére, amely végighullámzott azo­kon, akik egy fogadáson, egy ünnepélyes megnyitón vagy va­la­mely divatbemutatón látták őt.
A személye mindazonáltal nemcsak meghökkenést váltott ki, de ezzel egy időben valamiféle megbabonázást is, egy el nem döntött előjelű megilletődést, amelynek a hátterében minden bizonnyal éppen ez a gon­dosan adagolt össze­fér­hetetlenség hú­zó­dott magyarázatként, ez a szigorúan felügyelt ki­há­gás, ez a pontos határok közt mozgatott egyen­súlyvesztés.
Dominik művészete, a mind nagyobb nép­sze­rű­séget nyerő képei valószínűleg ugyan­en­nek a ket­tős­ségnek köszönhetően érték el össze­tett hatásukat, egyrészt a botrányos, ízet­len felkavarást, másrészt éppen el­len­ke­ző­leg, a csodálatot és a rajongást, mi­vel ezek a képek a felzaklatáson túl azért nem ritkán húsbavágóan lényeges felismerésekre ve­zet­ték a szemlélőt. A művek elemzői, a szel­lem­te­len – és kevés kivételtől eltekintve herélt lel­kű – kri­ti­kusok so­ha nem is mulasztották el annak bon­col­ga­tását, hogy az egymásnak fe­szülő „energiák” mi­csoda mes­terien fé­ke­zett tombolása okozza a „mell­be­vá­gó” meg­ráz­kó­dtatást, amelytől szinte ki­vé­tel nélkül min­den esetben „istentelenül” tátva ma­rad a szánk, ahogy mondták.