Az "anyám nevű regényhős" feltámasztása - kritika Esterházy Péter könyvéről

A regény régről visszatérő elemei az önműködőnek láttatott nyelv, az asszociativitás, a metaforikusság, az [ön]irónia, az önreflexió, a definiáló-kategorizáló szándék és annak kiparodizálása, a szándékosan alkalmazott közhelyek, az anekdotázás, és sorolhatnám még. Esterházy jól bánik ezekkel, de kérdés: nem túlságosan ismerősek már ezek az eszközök az olvasónak?

Az „anyám nevű regényhős” feltámasztása

A Semmi művészet család- és futballregény is, de leginkább anyakönyv. Tematikusan mintha összegzés lenne: a korábbi alkotásokból vett történetek, motívumok, szereplők csokorba gyűjtése. Az Esterházy-famíliáról már eleget olvashattunk a szerzőtől. Itt is elég fontos az apa figurája, s a testvérek és a nagyszülők is megjelennek a kötetben. Ami mégis érdekessé teszi a famíliáról való – újabb – beszédet, hogy az alkotó a család történetének itt egy másik, fiktív verzióját tálalja fel. A foci ismételten lényeges szerephez jut: már a borító fedőlapján is futballcsuka szerepel a magas sarkú mellett, jelezve, hogy az anyához és a labdarúgáshoz fűződő viszony hasonló természetű; és a vászonkötés is zöld színű, melynek jelentését az „anyám nevű regényhős” (az elbeszélő nevezi így az anyját) leplezi le egy ironikus mondatban: „Ránézek egy ilyen zöld borítóra, mert roppant szellemesen ezek többnyire zöldek, zöld, mint a világot jelentő gyöp, nemdebár, nyomasztóan eredeti, és azonnal ásítanom kell.” Ez a zöld szín aztán visszatér Görög Miki HÉV-baleseténél, aki ilyen színű kabátban van életének utolsó pillanataiban, a halál és a futball közt metaforikus viszonyt teremtve. Ugyanez a reláció figyelhető meg a kötet utolsó mondatában, a temetés és a gól közös természetének taglalása során. A labdarúgásra utal maga a cím is, amely az anya egy újra csak ironikus kijelentése felől értelmezhető a legjobban: „Ezekből a könyvekből, ha az ember nem vigyáz, még a végén megtudja, mi is valójában a futball lényege. Észjáratás, értelmiségi furfang, okostojások. Rémes, teli vannak művészettel!”. Mindez azt sugallhatná, hogy a Magvető kiadta munka alapvetően ironikus (és önironikus, önreflektív), s az anekdotákban, aforizmákban, mendemondák taglalásában valóban megcsillantja a – remek – humorát a szerző, ám nem ennyire egyszerű a helyzet: a Semmi művészet a részvét hangján is szól, olykor meg – a halálról beszélve – egészen a groteszkbe hajlik (lásd Görög Miki anyjának némiképp hatásvadász módon megírt halálát és temetését).
Esterházy újra kísérletet tesz, persze játékosan, a világ feltérképezésére, leírására. Pontos meghatározásokat, definíciókat alkot, szándékosan általánosít (mintegy ezt a definiáló hajlamot kiparodizálva), használ közhelyeket, s főként az egymástól független területek viszonyát kutatja: nem csupán az anya és a labdarúgás, a halál és a foci, hanem a játék és a világ, a játék és az írás, az élet és az irodalom, a beszéd és a gondolkodás, a test és az ország (a szocializmus kori börtönben összevert apát a sebei örökké emlékezetik rá, milyen országban él), a foci és az agresszió (egy testrész, a láb révén, amellyel a labdába és a börtönlakóba egyaránt kiválóan bele lehet rúgni) kapcsolatát vizsgálva. (A futball-, írás-, játék-, élet-metaforák kissé unalmasak már.) Hol metaforikus viszonyokat állít fel, hol éppen azokat rombolja le: egyszer a futballt az élettel hasonlatosnak, már-már azonosnak mutatja, máskor meg különbséget tesz a civil és a labdarúgó lét között („Amíg élt, Görög Miki volt az élő bizonyíték, hogy a civilész meg a futballész, intelligencia, érzékenység, az nem ugyanaz…”). Ez a metaforikusság asszociatív írásmóddal párosul – a szerzőnek gyakorlatilag bármiről bármi az eszébe jut (a képzettársítások során a narrátor gyakran eljátszik azzal, hogy a szavak átvitt értelmét konkretizálja, vagy fordítva: a valódi jelentést használja képletesen), egymáshoz lazán kötődő szálakat mozgat. A szövegnek ez a jellegzetessége nem pusztán a sztori szintjén működik, Esterházy gyakran asszociál más művekre, alkotókra saját sorairól. Vendégszövegeket emel be, többféle módon: magától és másoktól is idéz, hol – gyakrabban – jelölve, hol – ritkábban – nem az átvételt. A biografikussággal, a szerzői és az elbeszélői én közelítésével (és távolításával) is játszik, erre szolgál például, hogy saját műveire úgy hívja fel a figyelmet, mintha ugyanaz az elbeszélői én írta volna őket (s ha ugyanaz az elbeszélő, akkor azt az olvasó könnyen azonosítja a szerzővel). A konkrét citálás mellett sokszor „csak” utal más írókra. Ezek a folyamatos utalások, valamint az az eljárás, hogy a narrátor számtalanszor megmagyarázza a saját gondolatait, olyanná teszik a művet, mintha az egy regény és a regény kommentárja is lenne egyben. Az önértelmezés gesztusa olyan erőteljes, hogy néhol nehéz szépirodalomként olvasni a Semmi művészetet, annyira elhajlik más irányba (például az esszé felé). Nem csak a narrátor kommentálja saját mondatait, hanem az anya is belekotyog a szövegbe. Az elbeszélői szólam gyakran keveredik a szereplői és leginkább az anyai közlésekkel: ő az, aki vitába bocsátkozik az elhangzottakkal, másként értelmez, pontosít és – a narrátorral azonos módon – definiál. Az elbeszélő így nem korlátlan ura a regénynek, ráadásul a nyelv önjáró természetű, „használója” felett áll.
Esterházy, mondani sem kellene, valós és fiktív elemekből gyúrta össze főhősét (a szerző édesanyja természetesen nem azonos és azonos is az elbeszélő édesanyjával), írta meg anyja munkahelyi- és magánéletét, focihoz fűződő viszonyát, öregedését és halálát. A Semmi művészet az emlékezés könyve, de az újrateremtéséé is. Itt „el lett a muter temetve teljes terjedelmével”, miközben fel is van támasztva. „Meghalni bűn” – szól az egyik mottó, nos, a kötet értelmezhető úgy is, mint amely örökkévalóságot biztosít a főszereplőjének. Nem véletlenül jutott eszembe az örökkévalóság fogalma. Esterházy hol kisebb, hol nagyobb mértékben játszik rá a Bibliára és a keresztényi gondolkodás-, illetve beszédmódra. Néha csak az archaikus szóhasználat vagy egy jellegzetes szerkezet beemelése (és kifordítása) idézi fel ezeket („amiképpen a talp gumibot általi verése, azonképpen a bokák bakancsi rugdosása”; „mert van ideje a szerénységnek, és van ideje a magabízásnak; íme az én szeretett labdám, akiben kedvem telik”; kiemelés tőlem – D. F.), máskor azonban központi helyen tűnnek fel: az apa a Miatyánkba („Most gondoltam először a miatyánk imádkozásakor, hogy talán a mi apánk volna a mennyekben, az ő neve szenteltetne meg…”) az anya az imádság egyik elemébe („Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében! Ámen.”) is bekerül (a kötet első mondatában, tehát hangsúlyos helyen: „Az anyának és a fiúnak!”) a fiú beszédében.
A Semmi művészet megbízható színvonalú könyv. Esterházy most is tudja, amit eddig tudott. A regény régről visszatérő elemei az önműködőnek láttatott nyelv, az asszociativitás, a metaforikusság, az [ön]irónia, az önreflexió, a definiáló-kategorizáló szándék és annak kiparodizálása, a szándékosan alkalmazott közhelyek, az anekdotázás, és sorolhatnám még. Esterházy jól bánik ezekkel, de kérdés: nem túlságosan ismerősek már ezek az eszközök az olvasónak? Persze, igazságtalan lenne, ha nem említeném meg, hogy tapasztalható módosulás is a korábbi könyvekhez képest, például az anya ábrázolásában, az elbeszélői szerep pozicionálásában, a valóság és a fikció viszonyának kezelésében, illetve az idézéstechnikában (erről részletesebben lásd Greff András interjúját a szerzővel: Magyar Narancs 2008. ápr. 24.). Még egyszer hangsúlyozom, a Semmi művészet kellemes olvasmány, mégis jó lenne, ha eztán egy radikálisabban megújuló Esterházyval is találkozhatnánk majd!

Darvasi Ferenc

Megjelent júniusi lapszámunkban.