Irodalmi Jelen

ARANY ÉS TOMPA - Nevető Új Democritus I.

2008. július. 01. - 07:22

"Így mesélte Tompa, így tartja az anekdota. Így kellett lennie. Mert ebből a történetből még ma is lehet érezni a mosolyt. Tompa nevetését, meg Arany hunyorintását. És egy ilyen hunyorintás maga a halhatatlanság." – írja Dr. Bárdos a Nevető Új Democritus első részében.

Nevető Új Democritus

ARANY ÉS TOMPA

    Tudnivaló, hogy a Petőfi – Arany – Tompa költőhármas még 1847-48-ban alakult ki, de csak Petőfi kötötte össze őket, meg a levelezés. Arany és Tompa személyesen nem ismerték egymást. Amikor aztán Tompa az ötvenes évek elején el tudott menni Nagykőrösre, nem írta meg Aranynak, a látogatást meglepetésnek szánta.
    Képzelhető, mit gondolt Arany János, amikor beállított hozzá egy vadidegen ember azzal, hogy már bocsánat, de erre járt, és gondolta, megnézi, hogy néz ki egy eleven költő.
    Aranyékhoz könnyű volt bejutni: gyakori volt a vendég, a gyerekek nyitották a kaput, s ha a költőt kereste valaki, hát betessékelték.
    Persze Arany éppen boldog nem lehetett. Jön egy vendég, és rákezdi, hogy látott ő már másik költőt is, azt a szerencsétlen sorsú sihedert, a Petőfi Sándort.
    – Igazán? – kérdezhette volna Arany.
    – Úgy bizony – mondta az idegen. – Hogy az milyen jókedvű volt mindig! Nem úgy, mint errefelé a népek. De ha már itt vagyok, szeretném látni azt a híres Arany Jánost. A tekéntetes úr volna az? Hozzá van szerencsém?
    – Nem szerencse ez – mondhatta Arany, mert hát neki nem látszott nagy szerencsének.
    – Ó, tekéntetes úr! De örűlök! Leülhetek kissé?
    – Csak tessék, ha jobb dolga nincsen az úrnak – mondta Arany.
    – Nagy dolog a költészet! Mert hát én tudom azt! Magam is szoktam néhanapján verseket írni.
    – Igen? – kérdezte Arany.
    – Véletlenül most is van nálam egy kis füzetnyi – mondta az idegen. – Ha fölolvasnék belőle, nem untatnám? Nem restellené meghallgatni a tekéntetes úr. – Képzelhetni, Arany milyen képet vághatott erre. Isten mentsen a fűzfapoétáktól! – Na igen, igyekszik az ember… – folytatta a vendég. – Itt-ott egy-két művecském ki is nyomattatott immár. Persze csak álnév alatt.
    – Derék – mondhatta Arany.
    – Antológiákban. Mint a Remény, meg a Losonci Phoenix. Ahol a tekéntetes úrnak is jelentek meg versei. Ha talán felfigyelt rá a tekéntetes úr…
    – Bizonyosan… Miért is ne… – gondolhatta Arany. – Álnéven?
    – Úgy, úgy. Csakis álnév alatt – így az idegen.
    – És mi légyen az az álnév? – kérdezte végül kényszeredetten Arany János.
    – Hát – Tompa Mihály!
    Volt aztán nagy nevetés! S később a tanártársakkal együtt is nagyot kacagtak a jól sikerült tréfán.
    Hogy tényleg így találkoztak-e először?
    Így mesélte Tompa, így tartja az anekdota. Így kellett lennie. Mert ebből a történetből még ma is lehet érezni a mosolyt. Tompa nevetését, meg Arany hunyorintását. És egy ilyen hunyorintás maga a halhatatlanság.