Abban az időben a szépséges Meng Csiang már nagylánnyá serdült. Egy holdvilágos éjszakán lement a kertbe, hogy megfürödjék a tóban. Gyönyörűséggel úszkált, lubickolt, és akaratlanul kimondta hangosan a gondolatát: "Ha most erre járna egy ifjú, örök életemre övé lennék."
A bujdosó Van éppen akkor az ő kertjükben rejtőzött egy magas banánfa tetején, és meghallotta, mit mondott a szép lány. Nagyot nevetett, és lekiáltott neki: – Ide nézz, itt vagyok!   
 

- Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy - kettő, - három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.  

– Mert magát megettem! – mondá a nő egyszerűen, rája sem nézve. Elmélázott és folytatá: – Magát legalább szerettem egy kicsinyt, de akik ezután fognak jönni, nem is szeretem, úgy eszem meg őket. Elhatároztam, hogy nagyon rossz leszek, fölfogadtam és megesküdtem... Legelőbb is kidobom magát, akinek a legtöbb hálával tartozom, akit a legokosabb embernek, a legkülönb férfinak tartok a világon. Maga nekem teher, maga engem lát, ismer, megbecsül, szeret. Váljunk el, búcsúzkodjunk. 
 

 
Semmi sem kell, semmi! Ne legyen semmi! De még ennél többet is cselekszik. Kirántja öve mellől a nagy ollót (rendes királykisasszony nem jár varrószerszám nélkül) és térdig érő, szép, aranyfolyó haját vállig levágja.
Semmi sem kell, semmi! Nem kellek a királyfinak, hát legyek csúnya, szegény, utolsó, semmi!
 

A fából faragott királyfi;   Egy rossz asszony természetrajza;    Hét krajcár;    A hűséges asszony;    Gorkij: Az anya;   A kővé vált anya;    Weöres Sándor: Psziché;   A nagyságos asszony;    A Szív-utcai leány;   Karinthy: A házasság "válsága";    Kosztolányi: A házasság "válsága";   Ignotus: A házasság "válsága"  ;   Füst Milán: A házasság "válsága"; Gelléri Andor Endre: Három asszony;  Ördögh Szilveszter: Ének, énekek; A szerelmes nőgyűlölő

Amikor aztán az utolsó bakát is bekentük, Lukaš óberlajtnant is kivágott egy szép szónoklatot, hogy ti marhák, most már boldogan megdögölhettek, mert a jóságos tábornok úr megvédte a jövőtöket. 
 

Átjön a szomszéd kislány, rögtön hencegni kezd, hogy mire a fiam iskolába megy, addigra ő felnőtt lesz. Két év van köztük. Összefog a lányommal, hercegnőset játszanak, lányos dolgokat, a fiam menjen a másik szobába, ez nem neki való. A fiam kétségbeesetten megy utána, leszel az én barátom is, kérdezi, közben majdnem elsírja magát. Megkérem a kislányt, játsszanak együtt, de ő hajthatatlan, szótagolva mondja, hogy értsem, ez lá-nyos já-ték.
 

 
Arról,
hogy a humánpolitika
sem kalandorpolitika
 
Volt egy nyalvtárs Pilisen.
Körbekószált dilisen.
Mégse lett belőle kára,
diliház pártkatonája
lett a nyalvtárs Pilisen.
 

E helyek és események mindegyike, elméje szemének érintésére vad, élő színekben táncolt, részegítő illatok és szivárványos hangok kavalkádja lengte körül. Ott ült most ő, arcát tenyerébe mélyesztve, betelt életével, mint az érett gyümölcs, és ablakán keresztül szemlélte a kéklő hegyeket.

 
69 éve hunyt el Stefan Zweig osztrák író, költő, műfordító. (Bécs, 1881. november 28. – Brazília, Petrópolis, 1942. február 23.) Leghíresebb, legismertebb antifasiszta elbeszélésével – a Sakknovellával – tisztelgünk emléke előtt.
 

István orrából dőlt a vér, de nem szólt. Próbálta volna meg, apám kitapossa a belét. Anyám nem volt otthon. Azon a szombaton is piacra ment reggel, mint mindig. Persze, én voltam a hülye, mert kint felejtettem a levelet. Előző éjjel írtam Istvánnak. Kint a konyhában. Ottfelejtettem. Apám elolvasta, aztán amint beléptek az ajtón Ágival, bemosott egyet a nagybátyámnak. Aki valójában nem is az. Nagymama a nappaliból rohant ki, hallva, hogy István a földre zuhan. Apám ordított: – Te állat! Meggyaláztad a lányomat?! Te állat, te!
 

Divatozik a kis cinke:
– Feszes pólót kis cicinkre,
kék begyünkön sárga címke
virítson: „I love picinyke!”

 
 
A nyers vágy, csak leszakítani, tiporni, átmenni rajta. Amikor elérkezik a pont, a fájdalmas lelkiismeret-furdalás és a bűntudat, a gyónás, a szégyen, kiejteni ott Isten papja előtt az utálatos szót, „paráználkodtam” aztán egy kis enyhülés… a feloldozás nyugalma, a bűnbocsánat békéje. – Csepcsányi Éva: Mistica profana, Irodalmi Jelen Könyvek, 2011
 

Amikor megszületett az öcsém, apám büszkén és spiccesen tért haza. Lelkesen beszélt az ő fiáról, akit Viktornak neveztek el. Viktor egyenlő győzelem, magyarázta apám. Másnap a városi könyvtárban megkérdeztem a könyvtárost, mit jelenthet a nevem. Arra gondoltam, nem hiába van ott a megszámlálhatatlan könyv között, csak szállt bele valami abból a temérdek tudásból. De ő elnevette magát, szerinte semmi különöset nem jelent a nevem, vagyis, csak azt a szerény kis lila virágot és kész.
 

Esze elment hatalom ma
veszedelmes, mibe ránt.
 

Mért is vettem vírusirtót
Kéz alatt?
S mért nem raktam fel erősebb 
Tűzfalat?

Tíz éve vágom apu haját. Anyámon kívül csak nekem van fizikai kontaktusom vele, a kötelező születésnapi puszin kívül azelőtt sose értünk egymáshoz. Nem, ez nem igaz. Egyszer mégiscsak előfordult. Tizenhat évesen teherbe estem, s az abortusz után, amikor hazaengedtek a kórházból, apu bejött a szobámba, megsimogatta a fejem, és megkérdezte, hogy vagyok. Nem sokat kell vacakolnom ebben a sötét fürdőszobában, ripsz-ropsz elkészülök a frizurával, gondolom, és egyáltalán nem élvezem, hogy ki van szolgáltatva nekem. Szeretnék minél előbb túl lenni a dolgon, addig is beszélek, beszélek, mintha a szavaimmal akarnám ellensúlyozni a fizikai közelséget. 

 Pipás vagyok, de mit tegyek?
Magamban füstölöghetek…

Itt szemben velem a falon egy nő néz vissza rám. A fotó annyira kinagyítva, hogy láthatók a pixelek, de nem csak ettől elmosódott. Távoli, mert bár mindössze öt méterről fotóztam, köztünk volt az eső, egy ablaküveg, az üvegről visszaverődő vizes, csupasz fa, és egy közönséges beton villanyoszlop tükröződése, ráadásul az ablaküveg mögötti függöny árnyéka, és csak ezek mögött a nő. 

Ám mindez megváltozni látszott, midőn Babett kisasszonyt udvariasan elősegítette a bokorból, mámorosan megmerítkezve annak finom mályvacukor illatában, és beleveszve vad fekete szemeibe. De amitől végképp józan eszét érezte elveszíteni, az a duzzadt ajkak fölötti érzéki fekete pihék, s az azokon fénylő izzadság apró harmata volt. Tóth Tihamér a világ összes gyémántját odaadta volna, csak lecsókolhassa a sós csöppeket, és tisztán érezte, ő most halálosan beleszeretett Sonntag Babett kisasszonyba.