Nem láttad, hogy a nővérke ereiben valósággal megfagyott a vér, mikor leelvtársnőzted? De az nem direkt volt, dünnyögte anyám, szegény nővérke, én csak zavaromban szólítottam úgy. Berzenceiné legyintett, jaj, drágám, nehogy már megbánd, nekünk most éppen az a jó, ha tartanak tőlünk!

 Ittam bikavért, édes muskotályt,
három vicces spicces törpe ide-oda járt.
Hordó hat akós, tokaji aszú,
igyuk még száz évig és ne rágjon meg a szú.
 

A karácsony és a karácsonyi alma. Szenteste délutánján kútba dobott, vízkeresztkor kihalászott piros Jonatán alma. A konyhaasztalt körülállva a petróleumlámpa fényében, annyi cikkre bontva, amennyien éppen, körben a piros héj, belül az átlátszó magház, mint a mise végén.

 
a kötéltáncosnő vére úgy folyt szét az álmon, mintha szent péter könnye lenne. ha hold nem volt,  csillag se legyen. kifogyott az ég kabátjából a remény cérnája.

Ha nem vagyok a városban, sokszor erről álmodom, hogy milyen is, ajaj, és utána tervezem, ha megérkezem, akkor rohanok oda, száguldok hozzá, mert kell, nagyon is kell nekem ez az ablak, az én ablakom, hogy lássak.

 
Jelszava volt:
Szellemesen!
Ne jöjjön vissza a
szelleme sem!
 

 
A közeljövőben jelenik meg Böszörményi Zoltán új prózakötete. Az író rövid történeteinek – párperceseinek – színtere ezúttal a brazíliai őserdők peremvidéke, ihletője Lénárd Sándor ott született önéletrajzi műve, a Völgy a világ végén.  Az alábbiakban két szemelvényt közlünk a készülő könyvből.  

Kényes pillanat volt: az alkalmi beszélgetőtárs minden különösebb erőfeszítés nélkül megmenthette volna. Utasíthatta volna, hogy szedje a sátorfáját és kotródjon. Még jobb lesz, ha félholtra issza magát. Csak ne várja meg itt a reggelt.

Bóbita, Bóbita Sándor: dalt fon az égi sugárból;
Szarva a Hold, maga fény, csillaga lélek-edény.
 

 
Végignézem, a szuszogásodhoz illesztem a mozdulatokat, kevés legyen az enyém, nehogy magamra emlékeztess.

Égi kar int: ide új Swift kell, keserű kacagású;
Abszurd lett a világ, ág-boga rákdaganat.
Hol van az Észak-sark? A jövő-gép? Hol van az Ember?
Sírunk, s gyomrunkat rázza a görcs röhögés.

Durva, de pontos. Bunkó, de érthető. Édesem, nem vette át az uralmat édes tested fölött a kiszorítottság pszichioeklektikája?

 
Az utolsó repülésünk, csak visszafelé. Bontják a jelenem, fosztják a jelened. Hallgatunk.

Izgága Béla bátyám belecsúszik az esővizes kútba. Apám utánakap, de ahhoz nincs elég ereje, hogy kiemelje. Így tartja a testvérét négy órán keresztül. Ezzel a kalanddal történt meg családunk első találkozása az irodalommal.

Most tél van, csend és hó, földünk hoppra megőszült.
Nyűtt a vonó, meg a bot: Húzd! Közelít a homály…
 

Burokban születtem, s rövgest megfulladva, a köldökzsinórral a nyakamon, zölden. Vittek a csap alá nyomban, eresztették rám a vizet, hol forrót, hol a hideget, s ráztak kegyetlenül. Anyám azt mondta, soha olyan gyönyörű üvöltést nem hallott, mint amikor életre vergődtem fejjel lefele.

„Testvérek! Ne lőjetek!” Öten voltak, aztán már csak hárman, az ingük véres volt, és nem néztek többé egymás szemébe. Nem remegett Gyuszi hangja, pedig az ő gyomrát is görcsbe csavarta a félelem, amikor bemondta a rádióban: „Rákóczi Rádió, Dunapentele. A Szovjet tankok, és légierők támadják Dunapentelét. A harc változatlan hevességgel továbbra is folyik..."

Annyi mindent nem tudsz. Olyan sokat nem tudsz, és nem vagy hajlandó tudomásul venni a nőről. A nő rendszerint azt hiszi, szerelmes és menne. Változtatna. Engedné elrabolni magát. Ennek több oka is van egyszerre, természetesen. És nem ennyire profán.

 *Vigyázat! Főzés előtt az egérmérget és a légyfogót távolítsuk el a konyhából, különben az a meglepetés érhet, hogy a túlvilágon arra térünk magunkhoz, hogy meg vagyunk halva!
 

Ahhoz, hogy egy futballpálya a leginkább olyan legyen, amilyen egy futballpálya lehet, végláthatatlanul sok törődés szükségeltetik. Hagyjuk most az építkezéseket, a homokágytól az alácsövezésig, maradjunk csak a felszínnél, az is éppen elég.