Sűrű hanga között magas haraszt,
idei levél holt avarra hull. –
A vég előtt a szó írott malaszt, –
vén lomb, hullj le, és halj meg szótlanul.
(Tőzsér Árpád)
milyen utat kell járjak, aminek pora
nem köhöghető ki a tüdőből soha?
visz az út? én viszem. arany palotába.
horizonton vigyorog a nap húsos pofája.
(Jónás Tamás)

 
nincs út a
a fájdalom
mentén

...az éjjel ezt próbáltam, darab
jelenetét, jelenetdarabot, széttártam
kezem az ajtófélfa (kapufélfa) felé,
„Bocs, isten veletek, én hittem
a legkevésbé….” Jó, a szöveg még
nincs meg, de hogy kezem széttárom,
az megy, egyéb témakörökben.

 
Van kalitom, bülbül madaram,
gömbüvegem, rabszolga halam,
lelkemen ékszer: hús, amiben
függök a létben kényszeresen.

 
eldobott őszi táj
tabletták összepréselt valósága
esőcseppek hajlásszöge
a falevél is való-sárga

ibolyántúli és röntgensugarak
vörösön inneni tartomány
a keserűség tengere partján
lánggal ég a ház

 
Szavak. A nap első busza átcipel
baljós fejemmel együtt a Dunán.
Lekókadok, a víz meg kussol,
pedig ha szólna, visszamondanám,
de nem dicsér már téged senki sem.
Dobai Bálint versei

 
patkánylabirintus
patkánylabirintus
patkánylabirintus
patkánylabirintus
patkánylabirintus
patkánylabirintus
patkánylabirintus

 
 
lehunyt lélekkel kilép
a test a kádból, én vagyok
a test, ami lép, a kádtól
a fürdővíz fehér
(Lassú)

 
Ezt úgy mondja, mintha leváltak
volna homlokomról a bőröm-
borította betűk, s bele-
estek volna vödörbe.
- Na-na, ennyire nem lehet
értetlen, tudja maga, mit…

 
Tegnap reggel az én ezüst-istenem
Szemembe csillogott kínálta magát
Nem kellett - tartottam inkább mindenem
itt mint odaát

 
A lassú vágás bejárhatóvá teszi a tájat. Mintha először
látnád azt a részletet a világból, és nem tudnál beszélni.
A domb élénkzöld. A völgy kékpárás. A hajnal
éles, pontos. Szinte felsért.

Ülünk az idő tűztől burjánzó, alánk szelidített lován.
Ragyogunk mi is. Arany a test, réz az emlékezet.
Ez a pokol volt, az pedig családi szánkódélután.
Egyre gyengül lopott mantrám:
nem létezek, nem létezek.

talán a szabadságom miatt
levegő
tollak
élet
képzeld csak
ott tanácstalankodnak
a tömény szürkében

 
tehát a végtelenség
egyszercsak ellepett
és én láttam a logikát
a ritkuló hajnak glóriát adott
annak a túltömött koponyának glóriát
a telifalas ablaküvegen behányó
délutáni nap

 
mint másnapra kihűlt, épp csak megpiszkált vacsorát,
kéne hagyni engem is mindig hidegen,
hogy nem is tudni ezeket, kicsodát-micsodát,
mert a másik örökké idegen marad
(Nyerges Gábor Ádám)

 
EGYÜTT.JÁRÁS
Éggel szembe megyek, széllel utazgatok.
Sárkányoknak adom mennyei lelkemet.
Hadd mocskolja be bűn, vágy, ami tiszta volt:
skót önkényuram álmait.
(Keresztes Dóra - Jónás Tamás: Ördögszekér)

 
 
És szétkallódnak ők, ha meghalok.
Ez az életem, hát képzelhetetlen.
Nem leszek. Pedig nem.
Igen.

 
 
Szélben hajladozó pipacsokról jut ma eszembe
érzékeny, remegő combok közt felfeketéllő
csiklód, alhasad, és mint hajnali ködben a szirmon
szégyenkezve lecsorgó harmat: öledben a nedvek.
Szám szélére ragadt mézként nyalom ezt le, ha alszol.

medvék, hiénák grasszálnak
valami történik a világban
tél-csillag maradék népe fázik
zúzmara száll szívére a hazának
(Tóth Erzsébet)
 
hiába giccses, azt hittem, örök
az erő benne – de eltörött
(Rónai-Balázs Zoltán)

ágaskodnak a fák a föld
hullámzó puha mellkasán
bordó bőrömön át a vágy
mint komp holdra vigyázva száll
testemből ki-kigőzölögsz
már nem látnak az álmaim
duzzadt számon a fognyomod
halvány más ölel át ha félsz