Acsai Roland verses fantasy regénye

A művészi utakat néhány hónapig a szerzőkkel együtt járjuk végig.

isten orrára rászáll a légy
nem látja szegény
de a légy összetett szeme
mindent lát

Ceruzám éppen hogy körbefutotta
alakját máris szertezilálta

Moraj. Tér. Eljövendő emberek.
Történéssel viselős az ég.

József fia Albert is cifrázta,
igaz, kisebb kedvvel, mint az apja,
és semmiképp sem Arhangelszkban,
ahol a táborban ottmaradt.

A tetőn galamb. Ő anyu. Az ég előszobájában öltözködik, nézegeti magát, kérni készülődik.

"Senki? Fénytükör. Mért nem áll eléd?"

Sólymocskák, peckecskék, löcskendik,
cégéres vétkekben járatos puncogók

Hát méges van Isten, nyugtázta a pap,
s úgy tűnt az őszi melegben,
Pókahalma régi helyén
az ősi nyíres fái is látszottak.

Dühübogár, igen, a dühübogár
kőrisfákon termett, kőrisbogár,
lehetett vele gyógyítani a dühüt

Leülni mellé. Folyó mellé. Nézni.
Csak ez maradt. Szelíd, szomorú nyertes,
lapozgatsz: milyen volt és milyen lesz.

Mindössze írni nem késő, engedelmes szavakkal ég
magasába feltörni, így hát írok, tömény erőt
érezvén, írok, ámbár a világ számomra véget ért…

Az akváriumban buborékvárat
Épít a magányos harcoshal,
Foglyul ejti az éltető levegőt.

Úgy gondoltuk, nekünk megadatik a Logosz örökkévalósága
anélkül, hogy a láthatóba leereszkedni kényszerülnénk.

Erebosz és Nüx gyermekével ne egyezkedj,
fityiszt mutass neki, oboloszt ne fizess,
mint Héraklész, Thészeusz és Peirithoosz,
te is rábírod Kháront, ingyen vigyen át a Stüx folyón.

Isten! most világtalan
Szemem lát és áhít.
Abba vakul, ami van,
Az a látó másik.
(Ágh István)

Épp idejekorán van semmit se tenni.
Várom, hogy majd várjak.
A pillanat ikertestvére halálnak.

Ide-oda hajló mezítelen láng
Ül a franciaágy közepén
Őrzi a boldogságot a szeletelt párizsit és minden
Létező távirányítót

a helyi kocsma helyisége felé indultam el nehéz
léptekkel, hogy ledöntsek pár felespohárral, elveszett,
s elüldögéltem ott hosszan, amíg, távoli műveké,
leendő verseké, képek, sorok jöttek a semmiből