minden bomlik 
a műanyagköntös 
az AI tudata 
a családtörténetek 
a jövőkép 
csak mi emberek nem 

Várfalon táncolok,
lábam között ütemre futnak a fürge
hegedűszólamok. 

Apám erkölcs dolgában rendíthetetlen volt. Nem tűrte másban sem a könnyű vágyat.

Hasított szíj vagyunk és hasított táj. Kilóg belőlünk a meghasadt anyag.

A csillagok mind gyerekek. Ha nagy leszek, felmegyek hozzájuk a motorbiciklimmel és elbeszélgetünk.

Helló, Kicsik, helló, nagyok,
éppen indulóban vagyok.

A felhőkről beszélni nem könnyű, szilajabbak a szavaknál

Alattunk nyelve a földnek,
torka vékony víznek,
források háta.
Forró a meleg,
fagyott a hideg.
Testünk a bolygó

Hárman ültek a tűz körül. Meredten bámultak a lángokba. Valamikor csodás történeteket meséltek egymásnak. Rémisztő meséket találtak ki. Szerették a borzongást. Aztán az a hulla mindent megváltoztatott.

Anyám szeretett egy férfit, az az alkoholt szerette, én meg anyámat szerettem. A férfi ütött, anyám kiáltott, én sírtam, a nap sütött, a május temetett. Nincs elég zsebkendő a világon.

A visszacsorgó
jövőtől megnőtt pillanatban
ragyogni kezdtek

Fény fut torz üvegen. Múltad visszazokog

Elmosódik ahogy táncolunk 
a képen.

hazudni kell valami igazat  mielőtt elalgásodnak az álmok…

és mi lesz a fákkal ezekkel a zöld teremtményekkel amelyekre sosem figyelünk

Szirén ének vagy fennkölt imádság,
Ki szab határt szavaimnak?

A világ most rajtad jót derül.

Uram, nem lehet csodákat tenni, nem erre teremtetted e bolygót

A felszín látszólag jóval nyugodtabb, a füttyentés messzeszáll a széllel

olykor csak a füst foglalkoztatott,
ahogy a kéményekből szállogat, 
aztán a rendszámtábla érdekelt,
mást sem rajzoltam füzeteken át,