Én is csak egy üres üveg vagyok,
Ami valaha teli volt.
Magamat is szívesen visszaváltanám.
Kitisztítanának,
Aztán újra megtöltenének valami finom itallal.

Simítsd csak arcod vissza, jóanyám
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő,
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.

de Isten
(aki maga is szingularitás)
nem tagadja meg tőle
a tagadás jogát

Az idő tartószíját magunkra kell kapcsolnunk,
nincs megállás,
összefúrt csontjaink zörögnek a huzattól

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Lehetnék húsodon a bőr.
Propaganda, puccs,
káromkodás és kuss,
déli harangszó,
kabátot fogasra akasztó,
izgága nyúlvány.

világra, múltra az idő
kapuját szélesre tárja,
de az álmokat mégsem látja,
lenyomatát sem az elmúlásnak.

keresd magad a hóban
és az átmenetben, amikor
cseppfolyós, színtelen
semmi lesz a fehér végtelenből

Mint a tej, fut ki a völgyből a jóság,
a bűn
alkohollánggal, kékesen ég.

Ujjal érinted,
tenyeredre segíted,
még meleg és remeg az indulattól,

A halál után valójában semmi nem lesz más,
mint az életben vagy az álomban. Ugyanaz történik,
csak nem lineáris idősíkban éljük meg.

Öt érzékünk bizonyossága kevés,
csak a kérdés, a hatodik, segít,
mi végre a lobogás hamuágya.

A szavakból gondviselést tanulni
egérút a hitelesség elől.

egy bolond kakukkal
aznap
huszonkilencszer üzentél

Apácában lakozó művésznő (és fordítva), csuklyás kártyázók,
maszkos kurvázók… Meztelenül imádkozó zárdás kisasszony,
erotikus „antik” poszterre (később) vért köpő buja feleség, írók,
bohém megszállottak múzsája…

Egy tömbház padlásán laksz átutazóban.

tárd szét az ujjaim
a hajad kibontom
a víz és ég is
csak kék a horizonton

Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben.

A költészet mágia, a lét varázsbotja,
szavakkal mézet és avarkeserűt
hintünk naponta szerteszét.

zavarodottan keresem a jelent
az elveszett múlt és jövő között
mintha a most nem lenne jelen
csak ködös képekbe foszló igeidő