Ithaka, érkezem. Ithaka, itt állok válaszúton.

Két lélegzetvétel szünetében
feltartóztat a csend,
az idő tükrében arcok,
testek remegése.

Állunk a mezőn. Egymástól távol.  Épp olyan messze,  hogy egészen magadat se lásd.

Hallgat a világ. A pápai vizekre olvadó csend ül.

Zuhanás közben is 
annak az ölét keresed,
aki lelőtt,
mielőtt az ejtőernyő-szárnyad
kitárhattad volna.

szeretem az állatokat. a macskákat például. de az is lehet, hogy valójában nem szeretem őket, és csak azért mondom, hogy szeretem, mert akkor engem is szeretnek majd, akik a macskákat szeretik, vagy legalábbis elnézőbbek lesznek

az éjjel ránehezedik erőtlen mellkas beszakad elszámol magában húszig sípszó után nincs üzenet

Virág a kéz mögött, vázában, gázcsövön, esküvőn, keresztelőn. 

Látod, vágyaim fákká nőttek.
Széttárt karomon 
átszivárog a fény,
és az avarba zuhanó ég.

Faludtól nem oly messze, Zetelakáról indultak őseim más világokat hódítani, sokszor fogta őket kézen a bánat és a szerencse, volt, aki vissza sem tért a székely-anyaföldbe.

Narancshéjban úszik el az alkonyi nyár,

A ködbe szőtt világ ma még miénk lehet, a szürke látomás tejútja még befed.

Üveggolyó lenni vágyunk egy versben, hogy ne kelljen a fényben átlényegülni.

Ordas csillagok vigyázzák a Földet, vigyázzák a lét minden rezdülését, ahogy hömpölyög a tüzes láva, s befagy a kút, ahogy kiszikkad az akarat, a vágy, s ahogy hervad a virág.

nyugalmuk a kétely
a valószínűség valószínűsége
a deresedő
felborzolt hajú világ
mindent felemésztő énje

Leheletem szókristályokká fagy, lebeg az éter őszi ködterében.

Fügét egyelőre nem lehet utaztatni,
nincs még a helyzetre ki-
képezve.

Mint akit álmában holtak ölelnek, felkel a nap és nem leli helyét. Magában járja az erdőt s az árnyak,  nyelvén kiáltoz.

Szerelem-diófalevél száll a nyárban és úgy mesél, fogja magát, elrepülve, tévelyegve hull a földre.

Meddő nyár jön. Fogynak a tavaszok, csodákra várunk – szédült, szomorú cseresznyevirágok.