Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a  rangos budapesti Író Akadémia harmadízben is meghívott előadónak. Tavalyelőtt arról be­szél­tem, hogyan lehetséges magyar íróként külföldön élni, hosszú ideig távol a szülőföldtől, idegen nyelvi közegben.

Megoldásokat keresünk az életre, válaszokat a nagy egészre, holott a megoldás maga az élet, a válasz pedig a sok kicsi részlet a Nagy Egészben. Lelkünk és testünk összeforr, és egyensúlyt csak a szellem, vagyis az értelem, más szóval a bölcsesség teremthet. Elérni a sztoát, a bölcs egykedvűséget, és helyén kezelni jó és rossz dolgokat. Szeretni a létet. Megváltozni, annyi mint átfordulni, ahogy a görögök mondták, a metanoia nem más, mint ennek megértése. Az élet célja valóban csak annyi, hogy éljünk, s ebben minden benne foglaltatik. Az élet akkor magasrendű, ha művészi. Orfeusz tudhatta ezt. Róla kell most beszélni.

(Magyar olpimpikonok az első modernkori Olimián, 1896-ban.)

Biztos nem leszek népszerű, ha azt mondom, hogy nem rajongok a tömegrendezvényekért. Nem baj. Nem szeretem túlzottan sem a Szigetet, sem az Olimpiát. Még szerencse, hogy  egyik sem kötelező. Valamiért mostanra a Szigetet, és majdnem minden tömegörvényt gigantikus lehúzásnak és kontrollálhatatlan fertőnek tartok, annak ellenére, hogy a zenével, a fiatalokkal, a koncertekkel szimpatizálok, de a hülyeség és a marketing töménytelen ömlésével már nem. Nem rajongtam annyira ezért az Olimpiáért sem. Mert inkább tűnt gyógyszergyárak és politikusok játékterének, mint annak, aminek eredetileg szánták anno: Olimpiának, a sport ünnepének, kiemelkedő tehetségű sportolók versenyének.  A megnyitót is csak utólag néztem vissza, és inkább borzongtam tőle, mint lelkesültem. Ázsia nyert. Európa vesztett.

"Azt hiszem ez a nyár jóval mozgalmasabb a szokottnál. Annyi, de annyi minden történik, hogy nehéz jegyzeteimmel követni, ezért sokszor nem is írok le mindent, hanem falevelet, virágot préselek noteszembe, afféle meditációs objektumként, hogy ha végre leülhetek nyugodtan, csak az írással foglalkozni, akkor elég legyen egy-egy ilyen levélkét, virágszirmot megdörgölni ujjaimmal, s azokból rögtön előugrik a teljes kép, a valóság tükre, s valahogy minden kirakódarabka lassan helyére kerül. Így gyűjtöttem néhány nyírfalevelet Tokajban.." - vasárnapi levél a tokaji táborról, de főleg Ayhan Gökhanról és Iancu Lauráról.

Egy teljes napon és éjen át hajózni visszafele, mégis valami más és új felé. A változás állandósága, amit utazásaim során megfigyelhettem, s ebben az állandóban leltem egy csipetnyit az örökkévalóságból. És persze a kikötők, a városok...

„A legszebb tettekben gyakorold a lelkedet.” – és bizony itt szó esik hazafiságról, férfiasságról, emberségről, különösképp a zenéről is. Most a zenéről kell írni.
Mert midőn előrejöttem a kertből, csak úgy megszokásból felcsaptam a híroldalakat. Olvastam arról, hogy a kínaiak, milyen rakétákkal hessegetik el a felhőket majd (de jó! Olimpiát!), és arról, hogy a Marson tényleg van víz (de jó! Élményfürdőt!), és végül arról, hogy egy siófoki koncerten fiatal zenészek feldolgozták a nyolcvanas évek nagy sztárzenekarának a slágereit, s hogy bár akkor táncoltak rá a tagok, utólag megnézték a felvételt, s most úgy látják – különösen a Budapest Bár és Rutkai Bori  Don Quijote feldolgozását –, hogy derogál.

Belenéztem, mert bele kellett néznem a múlt feneketlen kútjába, ahol végtelen sok elholt lelket találtam, afféle ágakban, gazokban csüngtek a kút peremén, s midőn meglátták, hogy valaki végre lepillant reájuk a mélybe, úgy érezték eljött az idő, a lehetőség, hogy belecsimpaszkodjanak abba az élőbe, s befejezetlen életeiknek megadhatják a teljes ívet.

Hol lehet ilyenkor kezdeni, ha egy 1915-ben, éjjeli támadás során elesettel találkozunk? Friss, üde, elegáns. Inge vasalt, mozgása kifinomult. Talán beszélhetnénk a verseiről. Igen, gondoltam, megkérdezem Békássy Ferencet költészetről, magyarságról, Európáról, s talán szeretetről és életről is, ha nem siet nagyon vasárnap éjjel.

"A címben megnevezett hölgy Nagyvárad szépe volt, míg egy szép napon oda nem érkezett Európa egyik leg­gaz­da­gabb embere, az ifjú Charles Rothschild, hogy meg­kér­je a ke­zét és azután magával vigye angliai kastélyába." – Sárközi Mátyás tárcája ízelítőnek legújabb lapszámunk második oldaláról.

Hogy milyen a Balatonfelvidék most, midőn Bacchus diadalmenetét követem végig, talán csak az a különös hibrid tudná elmesélni, aki kissé kacér, mint egy hírlapíró, s valahogy úgy komoly, mint egy költő. Ó, tűnt idők régi emberei, kiknek sétapálcája volt, s hitele a pesti kávéházakban, kik másféle anyagból voltatok, mint anyáink és apáink, kik nem értették sosem is azt a víg pazarlást, ahogy ti élni szeretettek, jöjjetek elő az árnyékvilágból, s fessétek ki arcát ennek a kacér menyasszonynak, ennek a kékszemű, ölelő leánykának, mutassátok meg nekünk, milyen szép is volna a Balaton, ha egy hírlapíró és egy költő mesélné el.

Fél órám van Badacsony hegyén, midőn ezt a vasárnapi levelet írom, s mögöttünk ott van egy igazi pannóniai út, szerelmes földrajzhoz alkalmas vándorlás, el a Napvárosból Budapestre, hol áttekertünk az Andrássy úton, a Lánchídon, az Alagúton, a Déliből eljutottunk Vasvárra, ahonnan átbicikliztünk Rábahídvégen és az ezüstös-párálló esőn keresztül a gyönyörűséges Zsennyébe, ahol a Sorok és a Rába torkolatnál sátoroztunk, hogy eljussunk Cicellébe, a zene szentjének épített templomba, ahol 22 Sennyey nyugszik a kriptában. Itt kiemelték a nagy követ, lemásztam, miközben a rumi fiúkórus énekelt, s befeküdtem közibük.
Meghaltam megint.

Hanzély ezután lehúzta cipőjét, kofferét és esernyőjét erősen megmarkolta és belelépett a fekete tóba. Lassan lépkedett benne, s érezte a sűrű iszap, mint issza magába lépéseit. Szinte hangot sem keltett midőn eltűnt, a víz tükre ismét feketéllőn kimerevedett, s ideát senki sem vette volna észre halálát, hacsaknem az az egyetlen illatos Virág, ki titkon őrizte, vezette és féltette is az időutazót, de tudta, most várnia kell reá.

A régi költészet nem csak azért lehet a mai emberek számára érdekes, izgalmas, fontos, mert abban gyökerezik a jelen irodalma, nyelve, hanem a beleérzés és a szív mélységeinek oly ösvényeire is eljuthatunk egy-egy ilyen szöveg nyomán, amelyre a ma irodalma nem mer menni. Az anyához való viszonyulás minden korszak fontos jellemzője.

Mindig olyankor nézek az órára, amikor különös számokat ad ki. Az időnek nem tulajdonítok nagyobb szerepet a kelleténél, s mint korom, úgy én nem élek nyomasztó bűvöletében. Reggel hatóra hat van, mikor ránézek, és sziesztámból ébredve tizenhárom óra tizenhárom. Elalváskor tizenegy óra tizenegy. Most? Egy óra egy perc. Mulandóságunk mérhetetlen. Hol vagyok? Ki vagyok? Miért vagyok? Magnólia virág vagyok a kis Lizette kezében.

Dinamittal érkeztem a Könyvhétre. Úgy éreztem meg kell tennem ezt a lépést, fel kell mennem Budapestre és kíméletlenül a polgárok tudtára kell adnom, hogy létezik ugyan élet költészet nélkül, de az: semmit sem ér.

"Ez csak két példa „szerencseleleteim” történetéből. Mivel az erdélyi levéltárak magyar anyagának részletes feldolgozása még várat magára, nem tartom lehetetlennek, hogy egy fiatalabb kutató még rábukkanhat valamilyen kéziratra, levélre, vagy más dokumentumra, ami egy csapásra más megvilágításba helyez egy magyar írót, tudóst, vagy történeti személyiséget. "- Gömöri György írása júniusi lapunk tárcatárából.

Megint hibáztam. Kint hagytam az udvaron szép, ezüst kerékpáromat. Kint felejtettem már-már antik leletnek számító Kettler bicajomat, ívesen beállva a nagy, belvárosi ház udvarába. Három gyönyörű, tényleg csodaszép gépkocsi parkol középütt, s néhány bicikli itt-ott szélül. Hibáztam, mert rossz helyen álltam, még akkor is, ha nem tudtam eddig mi a rossz hely. Most már tudom. Megérdemlem tehát, hogy kiszúrták kerekemet.

Új helyen lakok. A Híd utcában. Gyakran gondolok Eulerre és königsbergi hídjaira, amelyeken csak egyszer lehet átmenni, s vissza nem fordulhatsz. Itt is egy olyan híd áll. Még meg van a részlet, abból, amit Eiffel tervezett, aztán a többi csupa vas, csupa hegesztés. Ezen a hétvégén kitárom két spalettás ablakát emeleti szobámnak. Az egyik a téren daloló borfesztiválra néz, a másik a hídi vásárra. A Napváros ünnepel.

„De akár növekszik bármifajta feszültség Oroszország távolabbi határai mentén, akár nem, akár érdeke egy új atlanti béke Önöknek, akár nem, a méltányosság azt kívánja, hogy Kö­nigs­berg városának helyzete az európai és az orosz történelem leg­nemesebb hagyományainak és értékeinek megfelelően ren­de­ződjön.” – Szőcs Géza kiáltványa Königsbergért.

Épp olyan, mint egy szőlőlugas, csak éppen kivi fut szerteszét. Fehéren virágzik majd, s a méhek mámoros táncban mesélik otthon mit találtak.