1970 április 16-án halt meg Veres Péter író (1897. január 6-án született). Szerelemgyerek volt. Név szerinti apja Nagy Posta Péter, gazdaember volt. Édesanyja a birtokán cselédeskedett. A szerelmük annyira igaz volt, hogy mikor fiuk megszületett, apja nevét a Pétert adták neki – egyetértésben. A Veres nevet édesanyja vezetékneve után kapta.  

Tudom, hogy most nem karácsony előtt állunk. Jön a húsvét és az egész világon hiányzik a boldog, ünnepi hangulat.
Válság mindenütt. Nem vagyok híres közgazdász, nem tudok grafikonokat sem kigondolni, sem megrajzolni. Mégis volna egy javaslatom a válság egyéni kezelésére. Úgy hiszem Phyllis Diller, amerikai komikus mondta: “A mosoly olyan görbe vonal, ami mindent kiegyenesít.”

​​​​​​​A költőt gyakran kérdezik. Ezek az interjúk legtöbbször annyira felemelő érzéssel töltik el nem csak a hallgatóságot, nézőket, figyelőket, kortársakat, műértőket, analfabétákat, sőt magát a költőt is, hogy fontosabbaknak tűnnek magánál a műveknél, verseknél, az irodalomnál. Nem azt mondjuk, hogy fontosabb, csak, hogy fontosabbnak tűnik.

Ady Endre is ellátja hasznos tanácsokkal a nőkkel kapcsolatban Juhász Gyulát, oldandó „beteges szenzibilitását”, ellátja, de milyen tanács adható egy szűznek, aki úgy akar maradni? A szüzesség a szenvedélye.

A költészet napján ünneplünk valamit, amiről azt hisszük valójában, hogy már rég elmúlt, de a kegyelet, nem is annyira a holt költők iránt, hanem saját érettségink, kamaszkorunk, ifjúságunk iránt mégis azt mondatja, hogy hajtsunk fejet. A költészet napja mondják, s nekem mindig egy alsóvárosi barátném jut eszembe, aki gyűjtötte az abszurd világnapokat és ünnepeket, s mindig a beszélgetés csúcspontja volt, amikor benyögte, hogy és egyébként meg ma van a csecsszoptató anyák barátnőinek, vagy az albínó nyulaknak világnapja. Miért ünneplitek a költészetet, ha már rég elfeledkeztetek róla?

Csendes vidék, nyugodt környék, gondoltam, pedig dehogy. Idén huszonöt éve, hogy Sárándi beválogat néhányat Nagy Gáspár Nagy Imre sorozatából, köztük A Fiú naplójából (1981) és az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) című verseket, ettől aztán lett haddelhadd. A lapot bezúzatja az éber hatalom, országos cirkusz, Sárándit elhajtják, szegény azóta se tért magához, Payer nyugdíjba zavarják, és az élet megy tovább.

Hogy a régi emberek mások voltak, talán finomabbak és mélyebbek, hogy a régi Budapesten más volt az élet, talán jobb is, mint most, arról azért lehet sejtésünk, mert olyan időgépeink vannak, mint Krúdy, Kosztolányi, Szép Ernő, vagy a többiek írásai. Egy-egy ilyen időgépet bármikor bekapcsolhatunk, és huss, ott vagyunk a főváros aranykorában, de azért most sem kell lemondani Budapestről. Hiába a szemét, a csikk, a hatalmas fekete autók, hiába az igénytelenség, hiába a politika restsége, vagy épp korruptsága, mégis lehet úgy Budapesten élni, ahogy az emberhez méltó. Mégis van benne szépség, és ezt a szépséget nagyon kell szeretni, hogy legyen kedve kivirágozni. Elmesélem egy napom.

Egyszerre csak azt láttuk, hogy a stadion szemben lévő tribünje szörnyű recsegéssel-ropogással teljes egészében leszakad. Ez olyan látvány volt, hogy elállt tőle a lélegzetem. Nem tudom, hány ember sérült meg, zuhant le, törte össze kezét-lábát, a lapok másnap nem írtak halálesetekről. Viszont egy kép megmaradt bennem: a stadion legtetején, a leszakadt tribün fölötti gerendába kapaszkodva lógott, lógva maradt egy ember. Egy darabig lógott, aztán, úgy emlékszem, biztonságba tornászta magát, nem esett le. A meccset kb. húsz percre félbeszakították, de miután a sérülteket összeszedték, újrakezdték.

Hó van. Havak. Január eleje. Téli gumi nincs. Az utakon jégbordák. Másutt átfúvások. Megint másutt szűz, érintetlen hó. Az utakon. A Skoda becsületére legyen mondva, jobban helytállt, mint a KPM. Néha kiszállunk Császárral: lapát, kapa, Skodaringatás. Ez úgy néz ki, meg kell ringatni a kocsit, hogy átcsusszanjon a jeges gödrön, ami ragaszkodik hozzánk. Császárhoz, a kor sztárírójához, a rendezőhöz, egy későbbi kor bajnokához, Firinchez, ötvenhat hőséhez és megtorlásainak elszenvedőjéhez, aki alszik, néha felriad: fázik a lábam, és hozzám is ragaszkodik, hozzám, aki viszont látványosan nem ragaszkodom a jeges gödörhöz!

Tandori Dezső, aki a múlt év végén töltötte be élete hetvenedik esztendejét, március 15-e alkalmából idén megkapta a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. Örömmel gratulálok az elismeréshez.

Az élet telve van kis halálokkal. Ilyen nem csupán a szerelem, hanem az evés, az alvás, a felejtés, a tevékenység és a tétlenség. Ahogy a világmindenség minden teremtményében éli életét, úgy bennünk is. Ahogy bennünk is él, születik, tapasztal, tágul ez a mindenség, úgy bennünk is halja kis halálait is.

Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.

Miközben barátommal sétáltunk az éjszakai úton arra gondoltam, hogy az én álmom mindig az volt, hogy Magyarország egy hatalmas kert lesz majd. Virágzó, termő, erdős, tisztásokkal teli kert. A Hold élesen tűzött be a fák közé, a zsennyei kert fái már ott sustorogtak mellettünk, s mi elértük a „Szabadság teret”. Mi lenne vajon az igazi szabadság?
Nemde az, ha az ember hozzá méltó körülmények között élhetne és alkothatna, szerethetne, dolgozhatna és pihenhetne. Oly sok évszázad harca a magyar szabadságért, tulajdonképpen nem volt más, mint az emberhez méltó életért való harc. Az emberhez méltó életet csak a család és a családhoz méltó tér nyújthatja, melyben az élet kihajt, virágzik, és terebélyesedik.

Milyen a költőnő? 1. Ledér, mint amilyennek Weöres Sándor leföstötte a Pszichében, viszont annyira azért nem tehetséges;  2. Szemüveges, csapzott veréb, egyik hóna alatt Hegel, másik hóna alatt Pilinszky, a szíve férfiszív;  3. Depressziós-alkoholista-kurva.
Női, írói, költői identitáskereső jegyzetével köszöntjük születésnapján Rapai Ágnest

Belétek fáradtam, fiúk. Ölitek egymást, ahogy annak idején az útált kommunisták. Szidjátok őket, de majmoljátok az ócskaságaikat. Szerettelek benneteket, de már egyikőtök sincs közel a szívemhez. Attól féltem, ott lesztek a versszentelőn, ott Tóth Erzsi vagy Szervác mellett, mögött, parlamenti eleganciában, vagy lezseren, csak úgy szvetteres fogcsattogtatva. És nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak, azon kívül, hogy... és lám, már ezt a hogy-ot sem tudom lefordítani kiszolgáltatott emberi nyelvemre...

Részben időmegtakarítás, részben költségmegtakarítás, részben a játékos rövidítő-kicsinyítő ösztön korláttalan kiélése már az sms-korszak kezdetére felülírták az archaikus magyar helyesírás szabályait és a kőkorszaki nyelvi sztenderdeket. Eltűntek a nagybetűk, ugyanakkor a kettőshangzók és a fonetikus formák (tucc, lácc, vattok) teljességgel kiszorították az igei személyragok elemző elkülönítését (tudsz, látsz, vagytok stb.). A vok egy-két évtized alatt teljesen anakronisztikussá tette a „vagyok” formát, az akadémikusok pedig ugyanazt tették, mint mindig: jajveszékeltek, nyelvvédő cikkeket írtak, majd kénytelen-kelletlen tudomásul vették az újonnan kialakult kész nyelvi tényeket.

"Ember az, aki gondolkodik maga és a világ felől, aki a jelen pillanatban él, tehát aki van. Az elsődleges baj az, hogy a magukat művésznek nevező, gyenge idegzetű emberek is alszanak, hasonlóan mindenki máshoz. Alszanak, mert a múltra és a jövőre koncentrálnak. Legtöbbször a jövőre: valami újat akarnak létre hozni, ami nem aszerint új, hogy "olyan még nem volt", hanem aszerint új, hogy "jobb és szebb" minden eddiginél. Ez a kor betegsége, a neofília." - írja a fiatal szobrász, Retkes Máté tárcájában.

Ha az ember teljesen őszintén nyilatkozik meg: az a botrány. Ha az ember intelligens: az a botrány. Ha az ember akkor, midőn követ szórni, vért hányni, pucérra vetkőzni sikk és divat, nem emel kezet másra, nem mérgezi magát, emberként viselkedik: az a botrány. Ha mindenki alszik, s te éberen élsz: az a botrány.

Xishuangbanna a tea természetes termőhelye, s ennek megfelelően az ősi teatermesztés és -fogyasztás is hozzá kötődik. A Laosz, Vietnám és Yunnan tartomány közötti területen emelkedik az a hat magaslat, amelyeket, eltérő sajátosságaik okán, a 18. századtól a hat nagy teahegynek neveztek el, s bár mára a híres teatermelő helyek száma ennél több, az emlékük nem kopott el. E hat helyről származó teákat együttesen hegyi puerh teakánt terjesztették el és tették ismertté a hongkongi teát kedvelő ínyencek.

​​​​​​​De a hozzászólások közül nekem a már idős és súlyosan beteg Edwin Morgan, skót „Makar”, vagyis az első skót nemzeti koszorús költő mondandója keltette fel a figyelmemet. Morgan a magyar költészet jeles fordítója, pár éve kis József Attila-kötetet adott ki, de sok más költőnket is fordította Petőfitől Illyésig. Nem tudom mennyire királypárti, de az biztos, hogy költészet-párti, mert itt a Poet Laureate tisztségének folytatása mellett foglal állást. Ezt azzal indokolja, hogy „jó lenne az embereket arra emlékeztetni, hogy a költészet még létezik és van szerepe”, s hogy a költő néha nemzetének fontos hangadója, szószólója is lehet. Morgan itt történelmi példával él és – Petőfi Sándorra hivatkozik! (Kicsit általánosítva, mert arról beszél, Petőfi a magyarokat „az orosz és a német iga alól” akarta felszabadítani – orosz elnyomás, mint tudjuk, 1849-ben csak egy hadjárat erejéig érvényesült).