Minden volt, ami lehetett. Gazdag főúr, száműzött, tájékozott költő, iszákos kocsma- és pincejáró, epedő férfi és trükkös nőcsábász, végvári tiszt, végül filléres lókereskedő. Rimay János a hű tanítvány, apród és egyebek, sírversében – egyebek mellett - a következőket adja a haldokló Balassi szájába: „Mit mondhatok? Éltem, / Hol bátran, hol féltem.”
Általában így teszünk, mi, halandók.

A Hamu és hó a kanadai fotógráfus, Gregory Colbert csodálatos szépia álma, melyben a világ jópár gyönyörűséges helyein különlegesen szép állatokat – elefántokat, bálnákat, párducokat… - és jellegzetes karakterű embereket kristálytisztán, néha talán már túl sterilen is, túl szép fotókon mozdít meg. Lehet-e valami túl szép? Vagy éppen mi nem vagyunk eléggé készen a szépség ilyen magasrendűségének befogadására? A történet szerint mindez egyetlen regényből született, méghozzá évnyi levél-regényből, melyet Colbert írt, miközben beutazta fotósként a világ különböző helyeit, s melyben bocsánatot kér egy esztendőnyi hallgatásáért a levelek címzettjétől: feleségétől.

 Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja László Julianna, akit korán, 11 évesen (1940) vesztett el. Az elemi iskola 5 osztályát szülőfalujában végezte. A középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban (1941–1944), a Római Katolikus Főgimnáziumban (1944–1945) és a fémipari középiskolában (1946–1950) végezte. Ezt követően beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, de soha nem dolgozott tanárként, életét az irodalomnak szentelte.

Néhány hónappal elébb egy huszonnyolc évvel ezelőtti vasárnaphoz képest, amely éppen május tizedikére esett az ifjú, éppen csak tizenkilenc esztendős baronessnek, a szőke loboncú, kristálykék szemű leányzónak édesapja – bizonyos István – nagyobb összeget kölcsönzött a családi kasszából, éppen ugyanazon mozdulatokkal, mint ugyanezen leányzó szerelme – szintén István – néhány órával elébb. Mindkét István a pénzt magzatelhajtására adta.

„Mert törvény volt, ami történt! // Mit az ember egyre várt, // Végre trónra ült a Párt” – közölte az országgal költeményben az a Gellért Oszkár, aki nem sokkal korábban a Kortársaim című visszatekintő sorozatvetővel kiiktatta a létező irodalomból Babits Mihályt, beiktatta József Attilát.

Ezt nem úgy kell érteni, mintha az ötvenhatos emigránsok nyomorogtak volna, sőt!  Állítom, hogy egyetlen korábbi magyar emigráció sem élt olyan jól, mint a mi kor- és sorstársaink és azok, akik szüleikkel együtt gyerekkorukban hagyták el az országot. Nem, itt inkább arról volt szó, hogy a sok esetben elkerülhetetlen asszimilációt a befogadó országok nyelvéhez és szokásaihoz kicsit ellensúlyozzuk a sajátos magyar szellemi értékek megtartásával és felmutatásával. Mert igenis, mi az ötvenhatosok hoztuk létre a Kodály-kórust Oxfordban, írtunk magyar történelemkönyvet franciául és norvégül Genfben és Oslóban, rendeztünk évről-évre olyan tanulmányi napokat Hollandiában, amelyekhez hasonlót Magyarországon a rendszerváltás előtt még a legsúlyosabb kompromisszumok árán sem lehetett (volna) rendezni.

A hetvenes-nyolcvanas évek recenziós technikája az, hogy véletlenül se értse a kedves olvasó, miről beszél, mit mond a kritikus. Itt pedig, csodák csodája, nem ismerem a könyvet, amit írt, érintőlegesen a feldolgozott témát (Sand és Musset szerelme), mégis felfogom, Ignotus mit mond, miért mondja.

A "sírversek" külön tanulmányt érdemelnek, hiszen a XXI. század gyermekeinek már magyarázó jegyzetet kell mellékelni szinte mindegyikhez, az sem biztos, hogy tudják, a kipécézett író, költő, közéleti szereplő kiféle-miféle volt. Össze kellene gyűjteni mindahányat.

Badrakovszky – a cigánybáró – megszöktette Luludi konteszt a fővárosban éppen zajló hajcihőből, s a Velence-expresszel a Balaton felé vette az irányt. Ó, mily csodás a mi fővárosunk, s mennyi szépség van benne, mennyi dicső honfi és mennyi ritka gyémánt delnő, de vajon tudnak-e élni ezek a derék emberek? S ha élnek, ha már valóban élnek, minek élnek ugyan? Önmaguknak? Egymásnak? Az életnek? Mi az amiért az ember élhet itt? Mit ér az ember, ha magyar?

Janikovszky népszerűségére jellemző, hogy az őt olvasó gyerekek átvették nyelvi fordulatait, mondatfűzését, jelzőit. Ma is jól esik kinyitni egy-egy könyvét, visszahallani belőle azóta felnőtt gyerekeink csivitelését. Írót ritkán lehet szeretni. Az író nem arra van kitalálva, hogy civil megjelenései közben szeressék. De Janikovszky szerethető író volt.

​​​​​​​Harmadik napja vagyok Tállyán, s oly nehezen búcsúzok ettől a szép vidéktől, de most már szinte biztos vagyok benne, hogy bejártam valamelyest, s láttam a Hegyalja e kedves szegletét több nézőpontból is. Midőn megérkeztem a vendégszerető kúriába, örömmel láttam, hogy a pesti társaság kikhez csapódék albán, olasz, ujgur, s Bécsben élő magyar fordítókkal, írókkal gazdagodott. Éreztem, hogy hamar cinkosaimra fogok találni. A PEN-Club vendégeként, tagjaként érkeztem, de a rendezvényről szerkesztőnk már részletesen beszámolt, s én inkább Tállyáról írnék, ha már úgyis ott jártam. Elsőként mint afféle vidéki úrnak, az Oroszlános Borvendéglőbe volt meghívásom. Hogy mit evett Badrakovszky Mihály az Oroszlányosban? Hogyan találta meg a legendás költőnőt, Lónyai Erzsébet, vagy ahogy W. S. nevezte el Pscyhé emlékezetét és rokonait? Milyen is az a Tállya? Erről szól vidéki levélkénk.

A mozgó élet mindig aszimmetrikus, de éppen ez hiányzik ma teljesen a magyar királyok Szent Koronájának elhelyezkedésében.

1970 április 16-án halt meg Veres Péter író (1897. január 6-án született). Szerelemgyerek volt. Név szerinti apja Nagy Posta Péter, gazdaember volt. Édesanyja a birtokán cselédeskedett. A szerelmük annyira igaz volt, hogy mikor fiuk megszületett, apja nevét a Pétert adták neki – egyetértésben. A Veres nevet édesanyja vezetékneve után kapta.  

Tudom, hogy most nem karácsony előtt állunk. Jön a húsvét és az egész világon hiányzik a boldog, ünnepi hangulat.
Válság mindenütt. Nem vagyok híres közgazdász, nem tudok grafikonokat sem kigondolni, sem megrajzolni. Mégis volna egy javaslatom a válság egyéni kezelésére. Úgy hiszem Phyllis Diller, amerikai komikus mondta: “A mosoly olyan görbe vonal, ami mindent kiegyenesít.”

​​​​​​​A költőt gyakran kérdezik. Ezek az interjúk legtöbbször annyira felemelő érzéssel töltik el nem csak a hallgatóságot, nézőket, figyelőket, kortársakat, műértőket, analfabétákat, sőt magát a költőt is, hogy fontosabbaknak tűnnek magánál a műveknél, verseknél, az irodalomnál. Nem azt mondjuk, hogy fontosabb, csak, hogy fontosabbnak tűnik.

Ady Endre is ellátja hasznos tanácsokkal a nőkkel kapcsolatban Juhász Gyulát, oldandó „beteges szenzibilitását”, ellátja, de milyen tanács adható egy szűznek, aki úgy akar maradni? A szüzesség a szenvedélye.

A költészet napján ünneplünk valamit, amiről azt hisszük valójában, hogy már rég elmúlt, de a kegyelet, nem is annyira a holt költők iránt, hanem saját érettségink, kamaszkorunk, ifjúságunk iránt mégis azt mondatja, hogy hajtsunk fejet. A költészet napja mondják, s nekem mindig egy alsóvárosi barátném jut eszembe, aki gyűjtötte az abszurd világnapokat és ünnepeket, s mindig a beszélgetés csúcspontja volt, amikor benyögte, hogy és egyébként meg ma van a csecsszoptató anyák barátnőinek, vagy az albínó nyulaknak világnapja. Miért ünneplitek a költészetet, ha már rég elfeledkeztetek róla?

Csendes vidék, nyugodt környék, gondoltam, pedig dehogy. Idén huszonöt éve, hogy Sárándi beválogat néhányat Nagy Gáspár Nagy Imre sorozatából, köztük A Fiú naplójából (1981) és az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) című verseket, ettől aztán lett haddelhadd. A lapot bezúzatja az éber hatalom, országos cirkusz, Sárándit elhajtják, szegény azóta se tért magához, Payer nyugdíjba zavarják, és az élet megy tovább.

Hogy a régi emberek mások voltak, talán finomabbak és mélyebbek, hogy a régi Budapesten más volt az élet, talán jobb is, mint most, arról azért lehet sejtésünk, mert olyan időgépeink vannak, mint Krúdy, Kosztolányi, Szép Ernő, vagy a többiek írásai. Egy-egy ilyen időgépet bármikor bekapcsolhatunk, és huss, ott vagyunk a főváros aranykorában, de azért most sem kell lemondani Budapestről. Hiába a szemét, a csikk, a hatalmas fekete autók, hiába az igénytelenség, hiába a politika restsége, vagy épp korruptsága, mégis lehet úgy Budapesten élni, ahogy az emberhez méltó. Mégis van benne szépség, és ezt a szépséget nagyon kell szeretni, hogy legyen kedve kivirágozni. Elmesélem egy napom.

Egyszerre csak azt láttuk, hogy a stadion szemben lévő tribünje szörnyű recsegéssel-ropogással teljes egészében leszakad. Ez olyan látvány volt, hogy elállt tőle a lélegzetem. Nem tudom, hány ember sérült meg, zuhant le, törte össze kezét-lábát, a lapok másnap nem írtak halálesetekről. Viszont egy kép megmaradt bennem: a stadion legtetején, a leszakadt tribün fölötti gerendába kapaszkodva lógott, lógva maradt egy ember. Egy darabig lógott, aztán, úgy emlékszem, biztonságba tornászta magát, nem esett le. A meccset kb. húsz percre félbeszakították, de miután a sérülteket összeszedték, újrakezdték.